Az új hullám érzékenysége minden pénteken

FILM

Új hullám a filmtörténetben - egy nosztalgikus trendszériának köszönhetően egyre többet halljuk a kifejezést, viszont nem árt néha megállni egy pillanatra és átgondolni, pontosan miről is van szó. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a fiatal európai rendezők tudatosan hátat fordítottak a klasszikus "filmcsinálás" formai követelményeinek, s ezzel egy vadonatúj, merészen kísérletező paradigmaváltás következett be a mozikban. A vizuális elemek, a narráció, a témaválasztás és a rendezési elvek új köntöst kaptak, s a háborút követő évek politikai és gazdasági bizonytalansága után egyre inkább megerősödni látszó közeg tökéletes táptalajnak bizonyult az olasz neorealizmus és a Hitchcock-rajongó ifjú direktorok számára.

A francia nouvelle vague édestestvére, a brit new wave (magyarul - meglepő módon - új hullám) a "dühöngő ifjúság" társadalmi önkifejezésévé vált, John Osbourne-hoz hasonlóan Tony Richardson is a munkásosztály mindennapi ügyei felé fordította figyelmét. Főként a szocialista-realista osztály-dráma vonalán mozgott, amit a britek némi gúnnyal "a konyhai mosogatók drámájának" becéztek. "Az élet, ahogy valójában történik" - feketén-fehéren, itt és most, spontán és nem ritkán gyomorszorító valóságszaggal. Talán ez az oka annak, hogy az új hullám művészei soha nem kerültek a fősodorba, ám az underground szintjén és képesek voltak nemzetközi ismertségre szert tenni.

Továbbolvasom >>