Illetve helyesebb lenne úgy szólni, hogy művészek, akik egyébként hajléktalanok. Az Alkonyzóna című antológiát kézbe véve - a kötet tizennyolc hajléktalan író és költő műveit foglalja keretbe - szinte az első oldalak után kiderül, hogy itt bizony tagadhatatlanul - ha nem is legmodernebb formájában - tetten érhető a művészi önkifejezés. Az Alkonyzóna verseit és novelláit minden kétséget kizáróan irodalmi igény szülte, és pusztán ez a megállapítás rengeteg kérdést vet fel, mondhatni, újraértelmezi a hajléktalan szó eddig bevett, menthetetlen előítéletekkel átitatott jelentését.
Kezdjük csak a legapróbb részletekkel: az antológiából kiderül, hogy egyes hajléktalan szerzők beszélnek nyelveket - meggyőzően jól -, rendelkeznek klasszikus és modern műveltséggel, olvasottak, kultúremberek.
Kiderül, hogy kifinomult szépérzékük van, tudnak elvonatkoztatni, esztétizálni, van arra idejük és energiájuk, de ami a legfontosabb: kedvük, hogy elvesszenek a részletekben. Hogy apró megfigyeléseket tegyenek, melyek újak, jelentéssel bírók, mégis általános érvényűek.
Az Alkonyzóna van annyira jó, hogy elkezdjünk rettegni attól a láthatatlan és érthetetlen erőtől, ami elválaszt bennünket a kötet szerzőitől. Hogyan kerülnek megdöbbentően értelmiségi, gondolkodó elmék az utcára? Ha ezt a kérdést nem tudjuk megválaszolni, akkor azt sem, hogy bennünket mi választ el az utcától.
Ha a biztos válaszokat nem tudjuk is megadni, arra legalább lehetőséget teremthetünk, hogy a feleletek a lehető legeredetibb forrásból, az Alkonyzóna művészeinek és hajléktalanjainak szájából érkezzenek. Június 30-án, szerdán 14.00-tól az Alkonyzóna három szerzőjét - Káliz Endrét, Marczelli Gábort és Sárközi Lászlót - kérdezhetik az [origo] Társalgójában.
Addig is a következő oldalakon a meghívott szerzők műveiből olvasható néhány.