Bioritmusok japánul

Egy maroknyi férfi és nő, amint különböző méretű és formájú dobokat püfölnek elszántan - egy kiotói szállodakatalógusban minden bizonnyal így illusztrálják a környék virágzó kulturális életét, legalábbis azon részét, melyet még az európai szem és fül is könnyen befogad. Való igaz, nem kell feltétlenül elhivatott orientalistának lennünk ahhoz, hogy ráérezzünk a taiko dobok szívritmusra rímelő, sajátos lüktetésére, azaz a Za Ondekoza január 27-i fellépésére akkor is nyugodt szívvel elmehetünk, ha sosem ettünk még szusit, és Weöres Sándorhoz is inkább a Bóbita, mintsem a teljesség felől közelítünk.

A taiko dobok történetében akár a japán - és mint tudjuk, megismé-telhető - csoda egyik újabb megtestesülését is láthatjuk: a sajátos ütőhangszerek több mint kétezer évig kallódtak a szigetországban viszonylagos ismeretlenségre kárhozatva, aztán a második világháború utáni rekonstrukció és kíméletlen iramú fejlődés egy csapásra elképzelhetetlen lett dobszó nélkül. Az ötvenes évektől kezdve napjainkig több mint nyolcezer taiko-csoport alakult, csupán egyetlen, ám annál egyszerűbb felismerés nyomán: ha több taiko dobot használunk egyszerre, szinte korlátlanra növelhetjük a megszólaltatható ritmusképletek számát. Az ötlet nem meglepő módon egy japán dzsesszdobos, Daihacsi Ogucsi fejéből pattant ki, aki egyben a kumi-taiko iskolát is megalapította - ez az irányzat fektette le a modern taiko-dobolás alapjait.

A taiko népszerűsége tovább nőtt a hetvenes években, mikor a japán kormány olyan támogatási rendszert dolgozott ki, mely az eltűnőben lévő ősi hagyományok életben tartását és reformját tűzte ki céljául. A támogatásként kapott összegből a legtöbb helyi közösség taiko-csoportot alapított, némi rosszindulattal mondhatnánk azt is, hogy akkoriban taiko-iskolát indítani a kormányzati segély realizálásának egyik lehetséges formája volt. Az időközben alakult mintegy nyolcezer iskola közül a legtöbb csak helyi fesztiválokon dobol (ezeket nevezi a japán köznyelv hozonkainak), de néhány együttesnek a nemzetközi színtérre is sikerült betörnie.

Ezek közül a leghíresebb kétségkívül az 1969-ben alapított Za Ondekoza iskola, mely körül már a kezdetektől fogva számos legenda kering. A közösséget Sado szigetén néhány, a metropoliszok zajos és zsúfolt világától megcsömörlött fiatal hozta létre, számukra a Za Ondekoza a természetbe való visszatérés egyik formája volt. A csoport tagjai tehát nemcsak együtt dobolnak, hanem igazi szellemi közösséget is képeznek, együttléteik során a közös meditálás éppen olyan fontos szerephez jut, mint a maratoni futás, ami szintén a napi rutin része. Az iskola tagjai hírnevüket is kimagasló állóképességüknek köszönhetik: 1975-ben sokkolták a világot azzal, hogy a Boston-maraton lefutása után a célegyenesből pihenés nélkül a színpad felé vették az irányt, ahol a 41 kilométeres táv levezetéseként még egy koncertet is adtak.

A kezdeti sikereken felbuzdulva aztán Japánon kívül is megalakultak az első taiko-iskolák, ám a leghíresebb és legelismertebb csoport a mai napig a most hazánkba látogató Za Ondekoza maradt. A hattagú együttes az elmúlt években nem sokat hallatott magáról - ebben közrejátszott iskolaalapító mesterük, Tagayasu Den halála is - ám 2003-ban új lemezzel jelentkeztek, azóta pedig szinte megállás nélkül járják a világot. Stílusukra jellemző, hogy a dobolás mellett bonyolult koreográfiával is kiegészítik az előadást, ezáltal is jelképezve, hogy a taiko dob ritmusa és az emberi test nagyon közeli kapcsolatban, jó esetben harmóniában áll egymással. A Za Ondekoza fellépése alkalmából tehát egy ujjnyival ismét közelebb kerülhetünk egy nagyon idegen kultúrához, de még az is előfordulhat, hogy más frekvenciára állítjuk a bioritmusunkat.

Za Ondekoza, Millenáris (II., Fény u. 20-22.), január 27. Belépő: 1300/1500 Ft.