A műfaj szerelmesei minden bizonnyal szívesen emlékeznek a trió és a Nils Landgren Funk Unit közös szereplésére az 1998-as montreux-i dzsesszfesztiválon. Legnagyobb húzásuk azonban kétségtelenül az volt, amikor a kanadai underground vezéralakját, k. d. langet kísérték egy egész turnén át. (ő az a nő, akit minden alternatív filmhez meghívnak, hogy rakjon hozzá egy-egy számot a soundtrackhez - dalait hallhattuk például a Néha a csajok is úgy vannak vele és A világ végéig című filmekben).
Mindhárom fiú kipróbálta magát a popzenében is, de egyiküknek sem jött be igazán. Nem is annyira a műfaj hangzásával, inkább a technikai részletekkel volt bajuk: a popdalok viszonylag egyszerű szerkesztést, könnyen megjegyezhető dallamokat kívánnak az embertől, ez pedig nem felelt meg az ő elképzeléseiknek. Mindhármuknak hiányzott az improvizáció lehetősége, a pusztán a játék öröméért való játék. És bár például Bach számos miséje és oratóriuma is rögtönzésekből született, az improvizatív hajlamú zenészek azért inkább a dzsessz felé fordulnak manapság. És itt jön a svéd csavar: ugyanis ezek a srácok mégiscsak dzsesszt csinálnak, kristálytiszta, csillogó dzsesszt. Zenéjük ugyanúgy mentes a Saint Germain-féle dance-es, elektronikus túlzásoktól, mint mondjuk Ted Milton punkos hangzású dallamaitól. Ha a dalokba csempésznek is valamit más műfajokból, azt mindig finoman és pontosan odaillően teszik, a klasszikus felállást tartva szem előtt. Ebben a tekintetben leginkább a Brad Mehldau Trióra vagy a Bad Plusra hasonlítanak a kortársak közül.
Első albumaik valószínűleg túl dzsesszesek is voltak a legtöbb hallgatónak, így ezekkel "csak" Svédország és Dánia dzsessz-színterein tették ismertté magukat. Az áttörést az 1999-es From Gagarin's Point of View lemez, de még inkább a Strange Place for Snow című 2002-es produkció hozta el. A trió akkor számos díjat kapott, köztük két Grammyt a svéd fajtából és a Német Zenekritikusok díját. Ma már százezres stadionokat töltenek meg, ugyanolyan show-elemeket (ködgépet, különböző színű reflektorokat) használva, mint a pop- és rockzenekarok. Klipjeiket játssza a MTV, a toplistákon egyre feljebb kúsznak. Gyakorlatilag újra eladhatóvá tették a dzsesszt. Olyan népszerűségre tettek szert, mint ezzel a műfajjal utoljára Chick Corea triója. És azért azt tegyük hozzá, hogy a mostani hármasnak kicsit nehezebb a dolga, hiszen a klasszikus dzsessz ma már rétegzenének számít, míg Corea idejében tömegek hallgatták.
Hogy mi történt, míg a Thelonius Monk-féle standardek játszásától (EST Plays Monk, 1996) eljutottak idáig? Mindössze annyi, hogy a fiúk időközben megtalálták saját hangjukat. Svensson John Cage-hez mérhető ötletekkel mindent kihoz hangszeréből: néha a zongora tetejét felnyitva "gitározik" a húrokon, máskor, például az Elevation of Love című számban, néhány húrt papírba csomagol, így azok úgy szólnak, mintha játékzongorán játszana. Berglund virtuóz vonóhasználatával, különleges hangeffektusaival kivívta magának a nagybőgő Jimi Hendrixe nevet. Öström pedig egyszerűen csak elképesztő szenvedéllyel képes verni a dobokat. De ami talán a legfontosabb, az a hármójuk közötti összhang és a zene szeretete.
Láthatjuk, hogy a magyarországi koncert szervezői teljes joggal illesztették a Világsztárok a Millenárison sorozatba a svéd hírességeket. A tágabb keretet az EST közép-kelet-európai turnéja adja: február 16-án Prágában, a budapesti eseményt követő napon pedig Zágrábban lép fel a zenekar. És ha az embernek alkalma adódik, semmiképp se hagyja ki az EST valamelyik fellépését kedvenc koncerthelyükön, a németországi Elmau-kastélyban. Az ablakból az Alpok csodálatos tájait lehet látni, aminél megfelelőbb hátteret talán semmi sem biztosít ehhez a letisztult zenéhez.
Esbjörn Svensson Trio, Millenáris Teátrum (II., Fény u. 20-22.), február 18., 20.00. Belépő: 5000 / 5900 Ft
Apats Gábor