Napraforgók a Szépművészetiben

Vincent Van Gogh kétségkívül a világ egyik legismertebb festője, hiszen ki ne hallott volna róla, legalább sajátos öncsonkítása vagy épp Gauguinnel való tisztázatlan viszonya kapcsán? Most nem csak ezt az önpusztító zsenit ismerhetjük meg, de - Magyarországon először - kapunk egy jókora merítést tekintélyes festői munkásságából is. A Szépművészeti Múzeum december 1-jén nyitó, nagy műgonddal összeválogatott kiállításán most az alkotói folyamat, a művészi tudatosság kerül előtérbe, ha nem is feltétlenül a leghíresebb képeken keresztül.

A Szépművészeti Múzeum idén ünnepli fennállásának századik évfordulóját: az intézmény megalapításáról már az 1896. évi millenniumi törvény határozott, de kapuit csak tíz évvel később, 1906. december 1-jén nyitotta meg a nagyközönség előtt. Így a Géniuszok és mesterművek címet kapott, jubileumi programsorozat talán legmarkánsabb darabja, a mostani Van Gogh-kiállítás napra pontosan a századik születésnapot hivatott megünnepelni. A tárlaton a holland festőzseni közel nyolcvan alkotása (negyvenhárom festmény, huszonnégy rajz és tíz litográfia, illetve rézkarc) szerepel, melyeket több mint negyven gyűjteményből - köztük a legautentikusabb forrásnak számító, amszterdami Van Gogh Museumból és a párizsi Orsay-ből - válogattak össze a szervezők. A kiállítás egyébként azért is különleges jelentőségű, mert Van Gogh műveiből eddig még egyetlen tárlat sem nyílt Budapesten - ezért a szakértők joggal remélhetik, hogy az esemény Magyarország leglátogatottabb múzeumi programjaként zárja majd a kapuit. A kiállítás első darabja, a washingtoni National Gallery of Artból kölcsönzött Parasztház Provence-ban című kép egyébként már hazánkban van, az érdeklődők november 3-tól tekinthetik meg a Szépművészetiben.

A kiállítás rendezői bevallottan is szeretnék árnyalni azt a képet, amely Van Goghról kialakult a halála után. Mindannyian ismerjük a meg nem értett művészt, aki állítólag mindössze egyetlen festményét adta el életében, az utóbbi idők művészeti aukcióin pedig sorra rekordáron kelnek el alkotásai: a Dr. Gachet arcképe például nyolcvankét és fél millió dollárért (vagyis közel tizenhét milliárd forintnak megfelelő összegért) talált gazdára, 1990-ben. Ezzel szemben a La Tambourin színház felszámolásakor - ahol kiállíthatta képeit - több festményét egyszerűen kidobták, és a maradékot is inkább csak vakkeretnek használták fel. Van Gogh 1890-ben halt meg, de az első átfogó kiállítást csak 1905-ben, Németországban rendezték meg képeiből - más kérdés, hogy még akkor is inkább csak az éppen bontakozó expresszionizmus előfutárát látták benne: nem saját művészetéért tisztelték tehát, hanem csak afféle példaként használták fel, aki remekül igazolta a korstílus létjogosultságát. A mostani kiállítás leginkább azt hivatott bemutatni, hogy a koránál jóval előrébb járó, maximálisan ösztönösnek ható művésznek is mennyi munkájába, mennyi gyakorlásba került, mire kialakította saját stílusát. Ezért különösen nagy hangsúlyt kapnak az összeállításban a korai képek, amelyekből aztán, a kronológiát követve, az átlagos néző számára is jól kirajzolódik a művészi fejlődés.

Dr. Gachet arcképe

Tegyük hozzá, nem lehetett kis munka a kiállítás megszerkesztése, hiszen Van Gogh hagyatéka körülbelül nyolcszázötven festményből és legalább ugyanennyi rajzból áll - még így is, hogy alkotásainak egy része eltűnt vagy megsemmisült, a művész pedig mindössze harminchét évet élt. Van Gogh kezdetben egyébként lelkipásztor édesapja munkáját szerette volna folytatni, Belgiumban dolgozott is egy ideig szénbányászok között, akiknek a gyerekeit az írás és olvasás mellett hittanra is tanította. Ekkor még csak szabadidejében rajzolgatott, 1880-81-től kezdve szentelte minden energiáját a festésnek - ebben a döntésben nem kis szerepe volt a vele igen szoros kapcsolatot ápoló öccsének, Theónak, aki - szemben Van Gogh szüleivel és másik négy testvérével - mind szellemileg-érzelmileg, mind anyagilag támogatta bátyja szenvedélyét. Hogy kapcsolatuk valóban igen szoros volt, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy Vincent halála után az addig rendes, polgári életet élő Theo megőrült (feleségét és kisfiát is megpróbálta megölni), és kisvártatva meg is halt, alig fél évvel öccse után. (A két testvér sorsának összefonódásáról egyébként Robert Altman is készített egy nagy hatású filmet, Vincent és Theo címmel.)