Esterházy Péter: Körbe vagyunk véve szavakkal

New York-ban Ian McEwannel reggelizett, itthon szívesen eszik hekket a Rómain; örül, ha a kritikusok megértik, mit akart, bár alapvetően könnyűnek tartja könyveit, és amikor úgy süt a nap, előfordul, hogy maga is újra beállna a focicsapatba. Esterházy Péter a kortárs magyar irodalom mogulja nagylélegzetű interjút adott nekünk, amelyben mesélt mondatminőségről, a nyelvi játékosságról, új regénytervekről, a következő három-négy évről és az elmúlt huszonkettőről.

- Most járta meg New Yorkot, biztosan egészen más onnan rátekinteni a magyar irodalmi életre. Milyennek tűnik ez az egész távolról? Nyilván mások a hangsúlyok...

- New Yorkban két fő dolgom volt, a New York-i PEN Fesztivál, annak a nyitóestjén olvastam föl, a másik pedig, hogy a New York Public Libraryben volt egy beszélgetés. Ez így túl rövid volt ahhoz, hogy onnét idefele pillantgassak. Ráadásul nagyon idegen helyre csöppen az ember, nem tudja, merre hány centi. Legfeljebb az látszik, hogy több játéktér van; van a magyar, a kelet-európai, a nyugat-európai, azon belül a francia, spanyol, az északi, ezek mind finom, külön játékterek, ahol nem egészen ugyanazok a könyvek vannak, nem egészen ugyanazok az érdeklődési körök, a kérdések, a válaszok, a csapdák.

- Melyik regényéből olvasott fel?

- Az utolsó ott megjelent könyvem a Harmonia Caelestis volt, abból olvastam magyarul, és mögém vetítették az angol fordítást. Ez nem egy nagy műfaj, nincs benne sok lehetőség. Lehetőség inkább abban volt, hogy betettek engem az első felolvasónapba, a reprezentatív szerzők közé. Ott voltunk nyolcan-kilencen, Rushdie, McEwan, Ondaatje, és ezerötszázan hallgattak a nézőtéren. Nagy léptékű dolog volt ez; olyan, ahogy azt az ember pubertásosan elképzeli: egyszer majd New York-ban lesz egy felolvasás-estje a világ legnagyobb íróival, öt perc, de aztán mindenki erről az öt percről beszél... és valóban így történt. Nem nagyon tudom, hogy miért történt így, mindenesetre nagyon barátságos volt, hogy így volt. A New York-i finom értelmiségi közönség nagyon más, mint az európai; hogy miben más, nem tudom, én vidéki voltam ott abszolút. Volt ott egy New York-i híresség, aki kérdezett, kedves, intelligens pali, aki szépen alázatosan fölkészült, láttam, ott volt az öt angol nyelvű könyvem kis színes cédulákkal teleírva.

- Mi volt a reakció az ön "öt percé"-re?

- A kollégáknak előtte sem kellett bemutatkoznom, de azért mégiscsak másképp, más hangfekvésben beszéltek a felolvasás után. Miért is nem látta ő ezt eddig? - kérdezte Ondaatje. Ian McEwan egy kicsit tud németül, annyira, hogy én németül beszéltem, ő angolul válaszolt, együtt reggelizgettünk aztán, kedves, fontoskodó, kollegiális beszélgetéseket folytattunk. Mint a futballisták egymás között, szakmáztunk. Játék. De azért egy-két olvasót szereztem magamnak. Az egész nem volt annyira fontos, mint ahogy látszik, inkább meglepő és nagyon kellemes.

- Nagy ellentmondás nekem a könyveivel kapcsolatban, hogy amikor kölcsönadom őket ismerőseimnek, akik meg akarnak ismerkedni a szövegeivel, ők kis idő múlva rendre visszaadják némi szabadkozás közepette, hogy megakadtak, nem értik, elvesztik a fonalat, nem köti le őket stb. Azt látom, hogy nem kell hozzá politikai elfogultság, megosztott könyvespolcok, hogy a regényeit nehézséggel olvassa az ember... Az evidens válasz erre persze az, hogy aki nem akarja, vagy nem tudja, az ne olvassa; de mit mondana annak, aki tényleg közel akar jutni a szövegeihez? Ha mégis adni akar egy kulcsot?

- Nincs kulcs...Valóban azt válaszolnám, amit az előbb triviálisként vázolt. Nem tudok mit csinálni, nyilván a konkrét megakadásról mindig tudnék valamit mondani, amitől nem biztos, hogy a megakadás megszűnne, de meg tudnám mondani, hogy az a nehézség, amit ő nehézségnek érez, az nem az én gonosz rosszindulatomból van ott, hanem valami okból. Nem is hiszem el, ha azt mondják, hogy nehéz, mert magamban azt gondolom, hogy nagyon könnyen olvashatóak a szövegeim.

New York-ban, a kedves, intelligens palival a Public Libraryben zajló beszélgetésen

- Tényleg azt gondolja a saját szövegeiről, hogy könnyen olvashatóak?

- Bizony azt. Bár most a maga közbevetéséből arra kell következtetnem, hogy ez hamis tudatból táplálkozó állítás. Egy csomó olyasmi történik a könyveimmel, ami arra enged következtetni, hogy mégsem lehetnek olyan nehezek, például nagy példányszámban kelnek el. Mindig, a kezdetektől fogva. Nekem ez elég ahhoz, hogy erről nagyon ne studírozzak. Szerintem a könyveim nem annak a példái, hogy valamiről sejtjük, hogy nívós, de nehezen olvassuk. Ilyen például Tandori, akit én nagyon nagyra tartok. A könyveinek része is maga ez a problematika.

- Az életmű nem annyira homogén ebben a tekintetben. Ha az ember elkezdi a Fancsikó-tól vagy a Bevezetés...-től, akkor ott még érezhető a tudatos szembemenés a prózakonvenciókkal, később aztán, amikor már letisztázódott, hogy lezajlott az a változás, amit aztán most az egyetemeken csak "prózafordulat"-ként tanítanak, akkor meg mintha lelazulnának a szövegek, és könnyebben olvashatóak lesznek.

- Ez nem egészen így van, ez nem egy folyamat. Például a Ki szavatol a lady biztonságáért? könnyen olvasható, viszont a Harmoniá-nak az első része elég radikális, az Egy nő-ről meg ebből a szempontból én magam sem tudom, milyen. Egyszerűen idővel más dolgok foglalkoztatnak, húsz évvel ezelőtt bizonyos szövegrendezési elvek érdekeltek, milyen transzformációkat lehet csinálni; ez ma már nem így izgat. Régebben például azt akartam, hogy jelzők ismétlődjenek, ma inkább jelenetek ismétlődésére gondolok. Soha nem volt bennem az avantgárdnak a szigorúsága. Mindig ott volt a szövegekben, amit mindközönségesen humornak lehet mondani, olyan effektusok, amelyek az olvasás mellett szólnak. Például a Kis magyar pornográfia nehezen olvasható bizonyos értelemben, mert nincsen közös történet, fragmentált, de másfelől könnyen olvasható, mert vannak benne humoros epizódok, miközben olyan utalásrendszere van, ami megint bonyolult. Több szintje van mindegyik szövegnek, és mindig van olyan szint, ami miatt én azt gondolom, hogy könnyen olvasható. Nem mindenki ugyanazt az arcát látja a könyvnek vagy a szövegnek, de több arca van, és mindig van olvasóbarát arca is.

- Én mindenkinek először az Egy nő-t szoktam a kezébe adni, mert az olyan, mint egy Bevezetés Esterházyba, sok olyan poétikai módszer sűrűsödik össze benne, ami más művekben is megvan... Annak ellenére, hogy tudom, a kritika nem igazán tudott mit kezdeni a Bevezetés a szépirodalomba utáni kötetetekkel. Visszatekintve hogy látja ezeket a kisebb regényeket?

- Igen, csomó fanyalgás volt, de a Harmonia megjelenése után ezek is más státuszt kaptak. Jobban látszik, hogy milyen poétikai munkálatok minek az előzményei voltak.

- A Harmonia után megjelent rövidebb könyveket - például az Utazás a tizenhatos mélyéré-t, a Rubens-t vagy a Semmi művészet-et - viszont már nem a Harmoniá-hoz méri a kritika, hanem önmagukban is magasra értékeli őket. Szilasi László például az ÉS-ben a Semmi művészet-et már "egy új életművi korszak nyitánya"-ként emlegeti, mert hogy a szöveg szétbont és újrarendez bizonyos önéletrajzi elemeket, témákat.

- Igen, ennek a Szilasi-szövegnek örültem, mert olyasmiket vett észre, amiket én szerettem volna, ha észreveszik. Egyébként én úgy vagyok a kritikákkal, hogy elolvasom őket, de akkor többnyire már késő. A kritikáktól tanulni... hát azt azért ebben a formában nem tartanám lehetségesnek. A kritikus foglalkozik egy héten át napi másfél vagy két órát ezzel, én meg egész évben napi nyolcat. Nem azt mondom, hogy jobban tudom ezeket a dolgokat, de más jellegű a tudásom. Arra vonatkozóan meg senki nem tud semmit - időnként még én sem -, hogy mi is az, amit én akarok, mi az a sor, amit én most akarok csinálni. Persze nem akarok erről hányavetin beszélni, nagyon jó, amikor az ember azt érzi, hogy megértették, amit akar.

- Volt olyan, amikor nagyon félreértette egy kritikus?

- Nekem nincsenek erős ajánlataim az értelmezést illetően, érdeklődve nézem a koherens értelmezéseket, van, amelyekre én nem is gondoltam...

- Nem tudom más olvasó hogy volt ezzel, de én például eléggé megkavarodtam a családi történetekkel; mindegyik művében egy kicsit másképp jönnek elő az önéletrajzi elemek, a Semmi művészet pedig végképp összezilálja a dolgokat. Ha valaki nem olvasgatja az önnel készült interjúkat, sohase tudja meg, hány gyereke van, vagy hogy is volt a kitelepítés. Egyszer megírja vagy elmondja azt a történetet is, ami a legközelebb van az igazsághoz? Én például nagyon szeretném tudni, hogy végül hogy ismerkedett meg az édesanyja az édesapjával.

- Én hiába jelentem ki, hogy most pedig az igazságot mondom el arról, hogyan ismerkedett meg édesanyám az édesapámmal, a regény, az mindig ezt állítja. Annyi az én sajátosságom, hogy ez a probléma gyakran tárgya is szövegnek, a billenékenység valóság és a fantázia között. Mindig fikció, amit az ember ír. Egy könyvem volt, a Javított kiadás, ami nem fikció, és akkor bosszantott is az ezen való elméleti kötözködés, hogy hát ki tudja, hogy most ez igaz, vagy nem igaz. Persze lehet mondani, hogy a saját magam ásta gödörbe estem bele, vackolódtam, hogy én mondom meg, pontosabban a szöveg, mi a valóság, és akkor meg a valóság akarta megmondani, hogy nem úgy van, ahogy én azt gondolom. Az önéletrajzi jellegű könyveknél szeretjük olvasóként valami biztos dolognak tekinteni az életrajz ismert részleteit. Most pedig az az önéletrajziság, ami kiolvasható egy, két, három, négy könyvemből, az most egy kicsit meg van fordítva az új regényben. Az is ki van téve a Dichtung támadásának.

- A Harmonia emlékezetes szereplője a majki nagymama, akiről interjúkból már kiderült, hogy valóban kamanduli szerzetesek egykori házában lakott, de mégsem verte meg korbáccsal a legifjabb Esterházy-generációt a macska-ügy miatt, mint ahogy az a regényben szerepel. Hogyan választja ki, mit hagy meg úgy, ahogy van, és mit talál ki hozzá? Hogyan illeszti össze?

- Hát ez a munkám. Igaziból nem teszek különbséget, nem is érzékelek különbséget: vannak azok az elemek, amelyek a valóságos emlékezetemből vannak, meg azok, amelyeket más elmesél, mert nem figyel oda, és elmond valamit, meg a saját fantáziám működése, ami elég szegényes, de ezekből az elemekből kavarok össze valamit, amit regénynek mondok.