"Ne ess kétségbe, jó Anyú, ha minden nem megy egyenessen és könnyen, én nem vagyok ügyetlen és majd befutok" - írta cikornyás betűkkel Robert Capa 1935 szeptemberében Párizsból haza édesanyjának, Budapestre. Friedmann Júliának nem kellett félnie, pár év elteltével fia valóban befutott, egy újonnan született műfaj, a sajtófotózás első legendájává vált, neki íródott levele pedig múzeumi vitrinbe került.
A Ludwig Múzeum kétszáz darab fényképet mutat be kiállításán Robert Capa életművéből, időrendben előrehaladva, és a megörökített háborúk szerint csoportosítva. Első fotós munkáitól, 1936-tól kezdve haláláig, 1954-ig Capa a világtörténelem szinte összes jelentős fegyveres konfliktusánál jelen volt, öt háborút fotózott tíz különböző országban, ezeken haladhatunk végig a tárlaton.
A fényképek zömét az átlagember ismeri, legalább futólag látta már, hiszen több kiállításon találkozhatott velük (Capa: szemtől szemben, Magyar Nemzeti Galéria, 2002; Robert Capa fotográfiái, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005; (M)érték, Ernst Múzeum, 2006; Test és lélek, Szépművészeti Múzeum, 2008), a cél tehát most inkább az életmű minél teljesebb bemutatása lehetett.
Szétnézünk a termekben, mindenütt egyforma méretű képek lógnak a falon, szikár fekete-fehérben. Szolid, visszafogott a kiállítás hangneme, és bár mi feltétlen hívei vagyunk a színes-szagos, informatív, multimédiás tárlatoknak, most furcsa módon nincsen hiányérzetünk a puritánságot látva. Az a kevés kritika, amely a kiállításról született, a kontextus hiányát hánytorgatja föl leginkább, de mi a kiállításon sétálgatva nem tudtunk olyan kultúrtörténeti kontextust felidézni, amelybe ez a kétszáz kép beilleszthető lett volna anélkül, hogy ne lenne műfajidegen az elképzelés valamelyik eleme.
Elfogadjuk tehát: fotókiállításon vagyunk, és amennyire mi tudjuk, az pont ilyen szokott lenni. Fényképeket akasztanak ki a falra, mellettük a cím, a készítési év, némi magyarázat. Indulás előtt búcsúzkodó katonák, az ejtőernyős ugrás előtti utolsó cigi, a templomban sebtiben felállított műtő, magazint lapozgató katonalány, a romok tövében virágzó pesti vendéglő, a szónokló Charles de Gaulle hátulról, kopasz kollaboráns anya.
Robert Capa fotói ebben a múzeumban, ezen a kiállításon nem kortörténeti dokumentumokként szerepelnek. Nem illusztrációk (sem történelmi eseményeké, sem egy ember életéé), hanem művészeti alkotások. Aki számára már túl ismerősek ezek a képek, hogy mondjanak bármi újat, az valószínűleg unatkozni fog a kiállításon, hiszen tényleg csak fényképeket lát. Se videó Robert Capa utazásairól mozgó piros vonalakkal, se érintőképernyős számítógépek a levelek kinagyított szövegével, se mozgóképes történelmi összefoglaló, se Capa katonai egyenruhája nem szerepel a kiállításon. Drága tévéképernyőkön nem beszélnek tudósok arról, beállított kép-e A milicista halála. Csak a képek, pőrén. Ez tudatos döntés eredménye, olyané ráadásul, amivel könnyen tudunk azonosulni.
A kiállítás azt viszont elmondhatta volna, hogy Robert Capa kivételes pillanatban lett fotóssá. Pont amikor a média, a nyomdászat és a fotótechnika fejlődése, valamint a világtörténelem együttes erői lehetővé tették, hogy az addigi böhöm, mozdíthatatlan kamerák helyett kis méretű, hordozható Leicákkal szaladgáljanak a fényképészek az éppen adódó különféle háborúkban, és a képéhes magazinokat fotókkal lássák el, amit azok tűrhető minőségben ki is tudnak nyomtatni. Az 1936-ban kezdődő spanyol polgárháború volt az első nagyobb politikai esemény, amiről a média a ma ismert modern eszközökkel tudósított. (Hemingway is dolgozott itt haditudósítóként.) Ekkor született meg a fotóriporteri szakma. Minden, ami ezután történt, Vietnam, iraki háború, YouTube, innen nőtt ki. De ez médiatörténet, és lehet, hogy nem mindenkit érdekel olyan mélységben, hogy erre kelljen felépíteni a kiállítást.
Persze a tárlat vállalkozhatott volna a fotós életének elmesélésére is. Mi is megnéztük volna például a térképen, hol volt a Friedmann-család kis szabósága, milyen volt Bandi csecsemőnek, és van-e fénykép, amin látszik, hogy hat ujjal született. Szerelme, a szintén fényképész Gerda Taro tényleg olyan csodaszép volt-e, amilyen erős hatást tett Robert Capára? Milyen szállodákban töltötte életét a bohém fotós, és milyen volt a buli, amit Hemingwaynek rendezett?
Megértjük a kurátor, Páldi Lívia döntését, hogy nem vállalkozott rá, hogy egy életrajzi dokumentumfilmet rekonstruáljon két dimenzióban, a múzeum falain. Költséges és időigényes feladat lett volna. Meg aztán született is már egy szórakoztató dokumentumfilm Robert Capa: In Love And War címmel 2003-ban, Anne Makepeace rendezte, Robert Capa magyar hangja Goran Visnjic (Kovács doki a Vészhelyzet-ből). Abból sok minden kiderül Robert Capa életéről és személyiségéről, a kiállításon folyamatosan vetítik. Innentől kezdve tehát inkább arról beszélnénk. Nem feltétlenül azért, mert rossz a kiállítás, hanem mert többet mond a film.
Robert Capa-kiállítás a Ludwigban | Fotó: Pályi Zsófia | Nézz még képeket! |
Megismerünk belőle egy imádnivaló, fekete szemű sármőrt, akinek szájából mindig hetykén lógott a cigi, és imádta a szerencsejátékot, a zöld posztónál és a fronton is. Úgy szimatolta és űzte az akciót a háborúban, mintha drukkolna a halálnak. Nem szerette a háborút, mégis ez volt a szakmája. "A haditudósítónak elszalasztani egy inváziót annyi, mint öt év Sing-Sing után visszautasítani egy randit Lana Turnerrel"- mondta viccesen. Megnyerő humorával egy pillanat alatt hódította meg nemcsak a nőket, de a férfiakat is; a katonák, akiket kísért kamerájával, imádták. Gyönyörű férfi volt, amolyan Alec Baldwin-típusú macsó, aki még Ingrid Bergmannak is azt mondta, hogy nem akarja házassággal lekötni magát. (Hitchcock kettejük szerelméről mintázta a Hátsó ablak című krimijének főszereplő párjának felemás kapcsolatát, a nőt Grace Kelly, a férfit pedig James Stewart alakította.)
Anne Makepeace másfél órás dokumentumfilmje számos erénnyel büszkélkedhet: logikusan, mégis érdekesen építkezik, sok forrást megszólaltat, többek között Robert Capa képeinek ma élő szereplőit, egykori kollégáit. És ami legalább annyira fontos: egy csomó, ritkán látható fotót és mozgóképet mutat meg. (Igaz, jó pár archívnak tűnő jelenetet utólag forgattak, például amelyikben egy kisfiú a Vajdahunyadvára előtt korcsolyázik, a szórakoztató, amerikai típusú dokumentumfílmek sajátossága, hogy az ilyeneket jelzés nélkül illesztik a filmbe.)
Robert Capa-kiállítás a Ludwigban | Fotó: Pályi Zsófia | Nézz még képeket! |
Látjuk, ahogy Robert Capa a kádban ázik, Gerda Taróval beszélget, fényképezőgépekkel teleaggatva álldigál, földön fetrengve keresi a jó szöget vagy éppen flipperezik a bisztróban. Sőt egy részletet is bevágtak abból a hollywoodi kalandfilmből, amelyben arab szolgát játszik, csinos turbánban jelentőségteljesen helyezgeti a poharakat (méreg van bennük?). Még egy kis elemzést is kapunk, a három Magnumos fotós, Henri Cartier-Bresson, Chim (a lengyel származású David Seymour) és Capa egy-egy fotójának összehasonlításából érezhetünk rá művészi stílusukra.
Részlet a Capa: In Love And War című dokumentumfilmből |
Az a gyanúnk, ennél a dokumentumfilmnél teljesebb kontextust kevés kurátor tudott volna összerakni egy kiállításon. A termek közepén húzódó tárlókban látható néhány korabeli magyar és külföldi képes magazin, amelyekben Capa fotói láthatók, természetesen akkoriban név nélkül jelentek meg. A képeslapok felvillantják, hogyan találkozott Robert Capa fotóival (és nagy horderejű politikai eseményekkel) a korabeli közönség, de inkább érdekességet nyújt az a kevés számú újság. A magyar képaláírások viccesek: "A tengelyhatalmak csapatainak halálmegvető harca a többszörös túlerővel támadó ellenség feltartóztatására" - tudósít a partraszállásról a szalagcím, az ellenség sorai között éppen ott úszott a hideg Atlanti-óceánban Robert Capa is.