Romsics Ignác

A történetíró dilemmája

II. Hogyan differenciálódott a történetírás és vele együtt a történelmi tudás?

1. A történetírás klasszikus műfajai

A történetírás kitüntetett témái kezdetben a háborúk voltak. Hérodotosz, az európai történetírás "atyja" éppen úgy erről írta nagy munkáját (A perzsa háborúk), mint Thuküdidész (A peloponészoszi háború története), vagy a rómaiak közül Polübiosz és Titus Livius. Ugyancsak az ókorig, az antikvitásig nyúlik vissza a nagy emberekről írott életrajzok historiográfiája. A műfaj első klasszikusa Plutarkhosz volt, akinek a görög és a római történelem nagy alakjait összehasonlító "párhuzamos életrajzait" ma is haszonnal és élvezettel forgathatjuk. A középkorban a szentek élete, vagyis a legendák, majd a nagy királyok és a hadvezérek tetteit elbeszélő regényes geszták, illetve lovagregények formájában élt tovább ez a műfaj.

A háborús elbeszélések és az életrajzok mellett korán megjelentek az egyes népek, sőt az egész emberiség történetét eseményszerűen rögzítő műfajok, az annalesek, a geszták és a krónikák is. Az annalesek, vagyis évkönyvek szerzői általában nem tettek mást, mint kronologikus rendbe szedve feljegyezték az emlékezésre méltónak tartott dolgokat: a háborúkat, koronázásokat, járványokat, természeti katasztrófákat, nagyobb rablásokat és így tovább. A geszták ezzel szemben egy-egy nép történetét mesélték el olykor kronologikus, máskor tematikus rendben.

A gesztáktól eltérően a krónikák általában nem korlátozódtak egy nép történetére, hanem az egész ismert világ múltjával foglalkoztak. Az eseményeket így általában a világ teremtésétől kezdték elbeszélni, s legrészletesebben saját korukról szóltak. Az ókori szerzőkhöz hasonlóan részletesen foglalkoztak a háborúkkal, valamint az egyes államok, illetve a pápaság és a világi hatalom közötti kapcsolatokkal, vagyis a diplomáciával.

Az antikvitás és a középkor kitüntetett tematikáit, a háborúk krónikáit - vagyis a hadtörténetet -, a nagy emberek életét - vagyis a biográfiát -, egy-egy nép, illetve állam múltjának kronologikus vagy tematikus elbeszélését - azaz a politikatörténetet -, s az államok, illetve a hatalmi központok közötti kapcsolatok leírását - vagyis a diplomáciatörténetet - a történetírás klasszikus műfajaiként tartjuk számon. A történetírásnak ezek a legősibb ágai egészen a 20. század hajnaláig, sőt bizonyos szempontból napjainkig megőrizték szakmán belüli vezető szerepüket és olvasói népszerűségüket. Ez több tényezővel magyarázható. Az egyik legalapvetőbb ok a történetírás és a politikai hatalom szoros kapcsolata. Az államvezetők részben saját okulásuk és a jövőtervezés céljából fordultak az elmúlt korok politikájának vizsgálata felé, részben pedig azért, mert érdekükben állt a közfogyasztásra szánt történeti interpretációkban rejlő legitimációs potenciál kihasználása. Az okok között említhető emellett az is, hogy a nagy emberek életét és az elmúlt korok háborúit és különböző politikai eseményeit mindig egyszerűbb volt könnyen befogadható és szórakoztató módon előadni, mint az élet kevésbé látványos és/vagy mozgalmas elemeit. Különösen áll ez a biográfia, éspedig a klasszikus értelemben vett politikai biográfia műfajára, amely napjainkban éppúgy virágzik, mint Plutarkhosz korában.