"Hol van itt egy szökőkút?" - kérdezgeti hajnali kettőkor a járókelőket egy spanyol szimpatizáns, aki Real-drukkerként nem tud elszakadni a szokásaitól, és szeretné most is köztéri csobbanással betetőzni az ünneplést.
Lassan kiürülnek az utcák, a vonatom csak fél hatkor indul, de találok egy helyet, ami egész éjjel nyitva van. Röviddel utánam egy német csoport is érkezik, a többségükön nem látszik a vereség, egyikük azonban nagyon el van kenődve. Ő azonnal a bárpultnál keres vigaszt, a társaitól távol maradva, teljes csöndben jut el a harmadik korsóig, majd egyszer csak felém fordul: "Olyan csalódott vagyok, hogy arra nincsenek szavak" - mondja, és belehajol a sörébe, mint aki eldöntötte, hogy soha többé nem teszi kockára a szívét egy futballcsapat kedvéért. Próbálom vigasztalni, hogy az ezüst is szépen csillog, majd inkább hozok neki még egy korsóval. Olyan meghatottan fogja meg, mintha Ballack lelátóra bombázott labdáját tartaná a kezében.
A győztesek közül sem mindenki bírja az ünneplést, már világosodik, amikor az egyik utcasarkon egy kifestett spanyol drukker Szántó Öcsiként próbálja felrázni magába fordult barátját: "Térj magadhoz, történelmet írtunk!" - önti bele a lelket, pedig inkább kávét kellene.
A pályaudvar közelében egy spanyol zászlóval letakart középkorú ember fekszik a járdán. Ahogy elmegyek mellette, látom, hogy nyitva a szeme, és a szája is mozog, de nem hallom, mit mond. Lehajolok hozzá, hátha rosszul van és segítségre szorul. Nagyon lassan formálja a hangokat, mintha nem is szavak, hanem buborékok lebegnének ki a száján. "Viva Espana" - nyögi ki végül és a fejére húzza a zászlót.
Véget ért az Európa-bajnokság.