Wales-Dánia 0-4
A brit labdarúgás (és annak szellemisége) csapott össze az inkább közép-európai sajátosságokkal rendelkező dán csapattal.
A dán futballt nem nevezném skandinávnak, rájuk inkább az a stílus jellemző, amelyet Közép-Európában is látunk.
Véleményem hitelességét az is alátámasztja, hogy korábban UEFA-megfigyelőként, az edzőképzésben részt vevő szakemberként rengeteg Dániában játszó focistával, ott dolgozó szakemberrel beszélhettem, s gyűjthettem tapasztalatot. Ezen a mérkőzésen nem volt sok kérdés, Dánia teljesen megérdemelten jutott tovább.
Óriási volt a csata. A robusztus brit stílussal szemben a dánok kimunkáltabb játéka hozta meg a továbbjutást az északi ország csapatának.
Nagyon jól jellemezte ezt a meccset az a kép, hogy az európai klasszisnak nevezett walesi Gareth Bale-nek a mérkőzés végére szinte már csak a bedobások elvégzésére futotta az erejéből.
Hozzátenném, hogy a dán futballképzés – és edzőképzés – jelen pillanatban Európa egyik legjobbja. Az ott folyó munka precíz, alapos, a játékkészség felépítését helyezi a középpontba. Dánia továbbjutása ezen a meccsen egyetlen percig nem forgott veszélyben.
Olaszország-Ausztria 2-1 (hosszabbítás után)
Ennek a mérkőzésnek az elemzésével már sokkal nehezebb dolgunk van, mint a Wales-Dánia összecsapás értékelésével. Az olasz futball a sportág egyik alapfogalma. Az itáliai játékosok képzési rendszere a hagyományostól teljesen eltérő. Az olaszok élete, mindennapjai elképzelhetetlenek a labdarúgás nélkül. Futballkultúrájuk teljesen egyedi a világon.
Ilyenkor minden magyar futballszakember örömmel teszi hozzá, hogy az olasz labdarúgás alapkőletételénél rengeteg magyar szakember volt jelen.
Az 1938-as olasz győzelemmel zárult párizsi világbajnokság előtt (a döntőben éppen Magyarországot győzték le) a 16 olasz élvonalbeli együttes közül 12-ben magyar szakember dolgozott. A mai olasz válogatott összetételét is szinte kívülről tudják a magyar futballrajongók.
Ám ami szombaton este Londonban történt, azon alaposan meglepődhetett mindenki.
Mert ezen a nyolcaddöntőn a csodálatos futballt nem az olaszok, hanem elsősorban az osztrákok produkálták.
A csoportmérkőzések során szinte fel sem tűnt, mennyire remek csapatot raktak össze Ausztriában. Hiszen az osztrákok abban a csoportban voltak, amelyből Hollandia – akkor még – kiemelkedett, Ukrajna és Észak-Macedónia viszont nem vonzotta annyira a figyelmünket.
Az osztrák válogatott az olaszok elleni mérkőzésen jól szervezetten, technikásan, óriási lendülettel és hittel játszott.
Ahogy néztem a mérkőzést, s láttam Ausztria teljesítményét, folyton a magyar válogatott jutott az eszembe,
rájuk emlékeztettek. Egyenrangúan, olykor sokkal jobban játszottak az olaszoknál a rendes játékidőben. Tele voltak hittel, önbizalommal, látszott, hogy minden egyes percet örömmel élnek meg a Wembley-ben.
De azt is le kell írnom, hogy a hosszabbításban már az olaszok rutinja dominált, s végül ezért tudtak az osztrákok fölé kerekedni, ezért tudták legyőzni Ausztriát – hallatlan nehézségek árán. Nagy kár, hogy az osztrák csapat kiesett, szívesen néztem volna még a játékukat.
Ausztria válogatottjának sajátos felfogása, küzdőszelleme, hite, önbizalma új színt hozott az európai labdarúgásba.
Az jutott eszembe, hogy ez a két közép-európai csapat – a magyar és az osztrák – ezen az Európa-bajnokságon letették egy új futballiskola alapjait. Visszahozták nekünk a csodálatos múltat, amikor Közép-Európa labdarúgásának vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen volt a kontinensen.
Hollandia-Csehország 0-2
Ezzel a döbbenetes meglepetést hozó mérkőzéssel köszönt el Budapest az Európa-bajnoki rendezéstől.
A Puskás Arénában ismét telt ház volt, csodálatos hangulat, a létesítmény tele volt a vendégekkel, a szurkolókkal, az európai labdarúgás vezetőivel.
Nagyon érdekes találkozó volt. A magukat hivatásos ítészeknek tartók, de a semleges nézők is sima holland győzelmet vártak. A papírforma is ezt ígérte.
Azt is bevallhatom, hogy magam a hollandokat arra is esélyesnek tartottam, hogy végig versenyben legyenek, hogy megküzdjenek az Európa-bajnoki címért.
Hiszen ne feledjük, hogy a csoportmérkőzések során igen meggyőzőnek tűnő játékot mutattak, s komoly futballal, a csoportmeccsek során a mezőnyben a legtöbb gólt szerezve jutottak tovább. Ez még akkor is figyelemreméltó volt, ha az ellenfeleik (Ausztria, Ukrajna, Észak-Macedónia) nem a legnehezebbek voltak.
Úgy véltem – s ezzel a véleményemmel nem voltam egyedül -, hogyha a hollandok az egyéni villongások elé helyezik a csapat és a holland futball érdekeit, akár a torna végső győztesei is lehetnek. Ma már tudjuk, hogy erre képtelenek voltak. Maga a mérkőzés az örök futballfilozófiai témát is felvetette, nem kevésbé rengeteg kérdést is, amelynek megválaszolására idő kell majd. Induljunk mi most ki a tényekből.
Első tény: a holland csapat egyénileg nagyobb futballtudású játékosokból állt, mint a cseh válogatott.
Második tény: a cseh csapat jobban játszott, mint Hollandia. Korszerűen, jól futballozva megérdemelten jutott tovább, s tette helyre a hollandokat.
A meccs első és legfontosabb fordulópontja a kiállítás volt, amikor az orosz bíró – a VAR segítségét igénybe véve – sárga lapról pirosra változtatott egy kezezés utáni szabálytalanság megítélését, s leküldte a pályáról Matthijs de Ligtot. A kiállítás után azt hittem, hogy a hollandok képesek lesznek rendezni a sorokat,
miközben tisztázzák magukban az ilyenkor legfontosabb kérdést: most akkor mi/ki a fontosabb? Én vagyok-e a fontos, vagy a csapat? Az egyéni villongás a fontosabb, vagy a közös siker?
Hollandia ezekre a kérdésekre nem tudott megfelelő választ adni. Ez pedig azt jelentette, hogy kiesett az Európa-bajnokság egyik legerősebb játékosállományával rendelkező csapata. Csak rá kellett nézni a holland szövetségi kapitány, Frank de Boer értetlen arckifejezésére – ebben az arckifejezésben tényleg minden benne volt.
A holland kapitány szinte kívülállóként, tehetetlenül nézte együttese vergődését.
A kiesés után biztosan rengeteg vélemény lát majd napvilágot. De a hollandoknak mindenképpen érdemes lenne elgondolkodniuk a játékos-képzésükön. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben eredményes lesz az egyén minden és mindenek felett álló, központba helyezése, a csapatérdekek elé rakása. Elég egyetlen játékost kiemelni.
Memphis Depaynak szinte minden egyes mozdulata csak magáról szólt.
Pedig ő aztán tényleg világklasszis futballista. Memphis Depay az ősztől a Barcelona játékosa lesz. Nagy csapathoz távozik, de biztosan szüksége lesz egy kis önvizsgálatra.
Csehország továbbjutása pedig az Eb eddigi legnagyobb meglepetése. Az a gyönyörű ellentámadás, amely a második góljukat megelőzte tanítani való, s ez tette fel a koronát megérdemelt győzelmükre.
Csehország továbbjutása önfeláldozó csapatmunkájuknak volt köszönhető. S ami ebben a legérdekesebb, hogy erről az oldalukról eddig még nem ismerhettük meg őket.
Csehország is csatlakozott azokhoz a csapatokhoz, amelyek a közép-európai futball legszebb hagyományőrzői.
Belgium-Portugália 1-0
Megint illik a tényekkel kezdeni. A belga csapatban szerepel a világ legjobb kapusa (Courtois), a világ egyik legjobb középpályása (De Bruyne), a világ egyik legjobb középcsatára (Lukaku) és a világ egyik legjobb támadó középpályása (E. Hazard), a világ egyik legrutinosabb védője (Vermaelen). Őket szintén klasszis futballisták veszik körbe.
Sevillában látszólag annyi történt, hogy Thorgan Hazard pompás, távoli lövése hozta meg Belgium számára a győzelmet.
Könnyű lenne ezt így leírni, kimondani, de ez így nem igaz.
Thorgan Hazard tette fel a pontot Belgium tényleg sokat ígérő játékára, de ő egymaga kevés lett volna Portugália ellen. T. Hazard igazolta a számítógépes elemzéseket, az előzetes esélylatolgatókat, amelyek-akik mind-mind a világranglista-vezető Belgiumot jelölték meg az Eb végső győztesének. Tegyük hozzá, nem volt nehéz dolguk, mert mégiscsak Belgium vezeti a FIFA-világranglistát. A belgák csak addig reszkethettek, amíg ki nem derült, hogy a BL-döntőben sérülést szenvedett De Bruyne vissza tud-e térni a nemzeti csapatba. Mert ő ennek a válogatottnak a legnagyobb ásza, s ha ő sérült, az komoly zavarokat tud okozni az amúgy rendkívül olajozott belga válogatott játékában.
Ám a belga csapat jogos dicsérete után nem mehetünk el szó nélkül a portugál válogatott játéka mellett.
Ez a csapat címvédőként érkezett meg az Európa-bajnokságra, s most érthetetlen teljesítményt nyújtva távozik a színpadról.
A portugál válogatott játéka már Budapesten és Münchenben is akadozott. Magyarország ellen csak a szerencsének köszönhették, hogy nagy gólkülönbséggel tudtak nyerni. De azt, ahogyan róluk a torna előtt beszéltek, inkább a korábban saját maguk által kivívott tekintélyüknek köszönhették, s nem a tényleges teljesítményüknek.
És ezért volt számomra döbbenetes az a foci, amit Portugália a belgák elleni meccs utolsó 20-25 percében mutatott.
Ez a futball méltó volt egy Európa-bajnoki címvédőhöz. Kis túlzással: ebben az időszakban többet mutattak, mint a 2016-os és az idei Európa-bajnokságon összesen.
De Belgium ellem miért vártak ezzel több mint egy félidőnyit? Mire vártak? Mit gondoltak?
Mert a portugál csapatból csak Renato Sanches emelkedett a társai fölé. Egyedül rajta lehetett azt érezni, hogy Európa-bajnok akar lenni. Az összes többi portugál játékoson – igen, Cristiano Ronaldón is – csak később jött elő a sikerorientáltság, az az érzés, hogy ide több kell. De ekkor már késő volt. A késő felismerésnek súlyos ára lett, Portugália kieséssel fizetett meg érte.