Szánkó

Aki végignézett már akár egy bobversenyt is, bizonyára szörnyülködött, hogyan is lehet lecsúszni egy ilyen jégteknőben. A szánkó esetében ez a kérdés még indokoltabb, hiszen a szánkós még a bobosnál is kiszolgáltatottabb.

"Ha rátámaszkodsz egy székre, de az felbillen és te egyensúlyodat vesztve a földre esel, na ilyen a szánkózás" - mondta nem is olyan régen az amerikai Ashley Hayden, körülbelül leírva azt az érzést, ahogy elindul a végtelenbe járművével. A szánkózás ősi időkre vezethető vissza, a történészek azt feltételezik, hogy a kilencedik század viking törzsei már használták ezt a közlekedési eszközt, legalábbis erre utalnak az Olsofjord közeli kutatások.

Az első igazi szánkóversenyt 1883-ban rendezték a svájci Davosban, ahol a szállodák közötti négy kilométeres viadalt egy ausztrál diák, Georg Robertson nyerte meg, hajszállal megelőzve az egyik helyi postást, Peter Minscht. 1913-ban, Drezdában megalakult a Nemzetközi Szánkósport Szövetség, amelyet három ország, Németország, Ausztria és Svájc keltett életre.

Az egy évvel később rendezett első Európa-bajnokság a csehek diadalát hozta: egyesben Rudolf Kauschka, párosban pedig a Karl Lobel, Erwin Posselt kettős győzött. 1935-ben a nemzetközi szánkó- és bobszövetség egyesült. 1954-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság athéni kongresszusa úgy döntött, a szánkót is felveszi az olimpia műsorára, ám erre tíz évet még várni kellett. Közben 1955-ben, Oslóban már világbajnokságot rendeztek. Érdekesség, hogy ez az egyetlen téli sportág, ahol figyelembe veszik az ezredmásodperceket is.

A sportág leginkább Németországban és Olaszországban hódít, nem véletlen, hogy 1980 óta csupán kétszer nem e nemzet versenyző kapták az aranyérmet. 1980-ban az orosz Vera Szosulija, 1992-ben pedig az osztrák Doris Neuner tudott meglepetést szerezni, egyaránt a hölgyek között.

A sportág nagy egyénisége a háromszoros bajnok és kétszeres ezüstérmes George Hackl, aki az első olyan sportoló az olimpiák történetében, aki zsinórban öt játékon is dobogón tudott végezni.