A kiábrándító statisztikára természetesen léteznek közhelyszerű magyarázatok, illetve inkább magyarázkodások, ezek azonban meglehetősen gyenge lábakon állnak. Elsősorban azt szokták felhozni az ilyen esetekben, hogy a csapatok nem akarnak fejjel menni a falnak, ki akarják ismerni ellenfelük játékát, és a tanulságokat (a félidőben) levonva a második játékrésznek már egzakt célokkal és az azok elérésére alkalmas taktikával vágnak neki. Az egymással való ismerkedést viszont szakmai vélemények szerint jobb már a mérkőzés kezdete előtt letudni, amivel a labdarúgókat és a nézőközönséget is meg lehet kímélni 45 percnyi tömény unalomtól - ennek a jótanácsnak a megfogadása nyilvánvalóan a sportág népszerűségének sem ártana.
A csoportmérkőzéseket tekintve a rossz példát a B és a D jelű kvartett szolgáltatta, ahol egyaránt három olyan találkozó akadt, amelyen az első játékrészt a csapatok ismerkedéssel töltötték, a tárgyalt 48 találkozóból pedig összesen 13 ilyen összecsapást láthatott a nagyérdemű.
Az egyenes kieséses szakaszban, ha lehet, még óvatosabbak voltak a válogatottak, eddig hétszer fordult elő, hogy félidőben 0-0 állt az eredményjelzőn. Anglia nemzeti együttesének mérkőzései voltak azok, amelyeknek az első játékrészét többnyire érdemesebb lett volna egy, az adott stadionhoz közeli pubban átvészelni, David Beckhamék öt találkozójából háromszor is csak a második félidőben zördültek meg a hálók (Trinidad és Tobago, Ecuador és Portugália ellen). Ugyanilyen mérleggel rendelkezik a házigazda Németország is, Jürgen Klinsmann tanítványai Lengyelország, Argentína és Olaszország ellen is heveny taktikázással töltötték az első 45 percet valódi játék helyett.