Az Antarktisz-expedíció utolsó napjai

Tudósítás a magyar Antarktisz-expedíció utolsó napjairól, amelyet technikai okokból csak most tudott a stáb a rendelkezésünkre bocsátani. A közel egy hónapot átölelő naplójegyzetek rengeteg izgalmas eseményről számolnak be. A tél közeledtével a csapat dolga a korábbiaknál is nehezebb lett, mindennapossá váltak a hóviharok, és a csontig hatoló hideg is állandósult.

Ketten Attilával elindultunk a Demay-csúcshoz, hogy az otthagyott búvárfelszerelését visszaszállítsuk táborunkhoz. Két napra terveztük a túrát, de végül egy hét lett belőle.

2003. március 3., hétfő (55. nap)

Mivel közeleg a tél, kénytelenek voltunk nekilátni visszavonulásunk megszervezésének. Felszereléseinket csak több fordulóval tudnánk visszaszállítani a jégmezőn, ezért megpróbáljuk azok egy részét helikopterrel vagy hajóval visszajuttatni a chilei állomáshoz.
Nyolc kilométeres utunk az Ecology-, Sphinx- és Baranowski-gleccseren vezetett. Az elmúlt napokban leesett hó helyenként térdig ért. Nagyon lassan haladtunk, mivel a taposás mellett minden lépés előtt a jégig kellett szúrni a síbotot, hogy a hó alatt megbúvó hasadékokat elkerüljük. Félúton jártunk, amikor feltámadt a szél, majd megérkezett egy kiadós esőzés is, ami fagyott jégpáncélt vont ruháinkra.

Forrás: ORIGO

Az út legveszélyesebb része a Baranowski-gleccseren várt ránk, ahol a hasadékok helyenként két méternél is szélesebbek. A felettük lévő hó-hidak többnyire elég stabilak voltak ahhoz, hogy szánjainkat húzva, hasra ereszkedve átkússzunk rajtuk. Csak egyszer szakadt be egy ilyen hóhíd Attila könyöke, majd a térde alatt, de kötéllel biztosítva szerencsére nem kerültünk közvetlen veszélybe. Végül késő este értünk a Demay-csúcshoz, nagyon fáradtan, 7 óra folyamatos menetelés után.

2003. március 4., kedd (56. nap)

Reggel korán keltünk, hogy előkészítsük Attila merülését, amely igen jól sikerült, bár a partról ijesztő volt nézni, ahogy a viharos hullámverésben újra és újra eltűnt egy aggasztóan imbolygó jéghegy mellett, hogy víz alatti felvételeket készítsen arról. A nap hátralevő részét egy menedékként idetelepített lakókocsiban töltöttük - melegedéssel. Kényelmes fészkünkből csak a szükség kényszerített ki, és persze a csodálatos naplemente.

2003. március 5., szerda (57. nap)

Néhány patakon átkelve - amelyek a Varsó-jégmező felé elterülő gleccserek olvadékaként vágnak utat maguknak a környező hegyeket övező, zuzmókkal tarkított sziklasivatagokban - leereszkedtünk a tengerpartra, ahol a King George-sziget szinte valamennyi állata képviseltette magát: medve- és elefántfókák, antarktiszi, szamár- és adelie pingvinek, óriás viharmadarak, szkuák, dominikánus sirályok, illetve viharfecskék egyaránt. Az élővilág ilyen változatosságával korábban még sehol nem találkoztunk egy helyen.

Kirándulásunk után elégedetten térünk vissza a Paradicsom-öbölbe, hogy lepihenjünk, hisz másnap kemény feladat várt ránk, visszajutni az Olasz-völgybe. A lenyugvó nap sokáig gyönyörködtetett minket, ám ekkor még nem sejtettük, hogy holnap milyen napunk is lesz valójában.

2003. március 6., csütörtök (58. nap)

Korán keltünk, mert felmérve a búvárfelszerelés súlyát, bizonyosnak tűnt, hogy az alaptáborba való eljutásunk nem lesz túl rövid cipekedés. Az idő borongós volt, de nem sejtettünk semmi különöset, mert gyakori volt az ilyen szürke idő, és korábban nem hozott semmi rosszat.

Este 8 óra körül (11 óra gyaloglás után) amikor a menetidő alapján már azt hittük, hogy majdnem megérkeztünk, hirtelen megpillantottunk egy sziklaszirtet. Közelebb érve azonban rájöttünk, hogy az a Copacabana-állomás felett magasodó csúcsok részét képezi, vagyis még nagyon távol jártunk a tábortól.

Azonban már csak egy óránk volt sötétedésig. Mit tehettünk? 1. Az út a táborig még legalább két óra lett volna, de már közeledtünk erőnk végéhez. 2. Beásni nem tudtuk magunkat, mert ahhoz nem volt elég vastag és kemény a hó, ráadásul szörnyen éhesek és szomjasak voltunk, hisz a reggeli óta csak egy tábla csokit ettünk. 3. Szánjainkat hátrahagyjuk, csak hálózsákjainkat, illetve a mentőfóliákat visszük magunkkal, s megpróbáljuk sötétedésig elérni a tengerpartot, ahol a Copacabana-állomás menedékként nyitva hagyott részében meghúzhatjuk magunkat a vihar idejére. Végül a harmadik változat mellett döntöttünk, s nekivágtunk az útnak, ahol előtte még egyszer jártunk. Az irány pontosításában a Copacabana-állomás melletti pingvintelepekről érkező guanószag segített, amit még sosem éreztünk ilyen finomnak. A szél helyenként két méter magas dombokat emelt a porhóból, ami elég kényelmetlen úszó-kúszó-árokásó mozgásra kényszerített minket.

Nem sokkal este kilenc óra után végül elértük a tengerpartot. Minden állat a földhöz tapadva próbálta meghúzni magát a viharban. Már erősen sötétedett, így kénytelenek voltunk levenni a síszemüveget, hogy lássunk, ekkor viszont a hóvihartól nem láttunk. Hosszas botorkálás után végre elértük az állomást, s beestünk a hasonló esetekre nyitva hagyott főépületbe. Attilával megkönnyebbülten átöleltük egymást. Az asztalon gyertya, a radiátorra és a sütőre egy-egy gázpalack volt rákapcsolva. Megmenekültünk.
Egy hete talán, hogy legutóbb itt jártunk. Akkor még élettel volt teli a ház. Most csak ketten voltunk. Miközben meleg teát ittunk és ettünk, társainkra gondoltunk, akik nem tudják, hogy mi van velünk, és sátraikban kucorogva próbálják átvészelni ezt az ítéletidőt.

2003. március 7., péntek (59. nap) - március 8., szombat (60. nap)

Mindketten sokáig aludtunk. A vihar csillapíthatatlanul tombolt. A látótávolság néhány tíz méter volt, így nem tudtunk elindulni. A rádiónk még elindulásunk előtt lemerült. Senki sem tudott rólunk semmit. Nem volt mit tenni, vártunk.

A sötét szobában lassan teltek az órák. Délután kettőkor már úgy éreztük, hogy este van. Csendes várakozásunk közben próbáltuk elterelni a gondolatainkat arról a kilátástalannak tűnő küzdelemről, ami a visszaúton várhat ránk, és amitől mindketten féltünk. Egymás után főztük a teákat és olvasztottuk a havat, hogy az állomás általunk elfogyasztott vízkészletét pótoljuk.

2003. március 9., vasárnap (61. nap)

Végre kisütött a nap, és feléledt a pingvintelep is. Mintha sohasem lett volna vihar. Nyári meleg, csak a hó jelzi a tél visszafordíthatatlan közeledtét. Kitakarítottuk a Copacabana-állomást, és mindent visszaraktunk úgy, ahogy találtuk.

Ismét elindultunk a tábor felé, s útközben behavazva, de sértetlenül találtuk még szánjainkat. Az út, amely normális körülmények között másfél óra lett volna, most a mély hó miatt három és fél óra alatt sikerült. A tábort üresen találtuk, a sátrakat hófalakkal vették körül, így védekezve a vihar elől. Mint később kiderült, éppen a lengyel állomáson voltak.

2003. március 10., hétfő (62. nap)

Újra egy sátras nap. Havazott és erős szél fújt. Várakozásunk a sátorban vidáman telt. A délután nagy eseménye pedig az volt, hogy elállt a havazás, megerősítettük sátrainkat, és természetesen egy kiadós hógolyócsata sem maradt el.

Illyés Péter