Jó sportoló verve jó?

Vágólapra másolva!

A magyarországi versenysportban sokáig természetesnek számított, ha papuccsal, zuhanycsővel, ostorral verték az edzők a gyerekeket, akiket viszont megviseltek a durva beszólások és az edzőtáborok brutális beavatási szertartásai. Az általunk felkeresett sportolók és edzők többsége állítja, megszűnt a bántalmazás. Ám ahogy korábban is azok szerezték a legmélyebb lelki sebeket, akik nem saját elhatározásukból kínlódtak a sportsikerekért, most is vannak szülők, akik a gyerekük egészségét sem féltik, csak hozza az eredményeket.

Szepesi Nikolett a könyvében nemcsak azt állítja, hogy 13 éves korában molesztálta őt az uszodai masszőr, hanem azt is, hogy az edzője többször megütötte, gyakran alpári módon üvöltözött vele és a társaival, ami az egész pályafutása alatt nyomasztóan hatott rá. Turi György a Blikknek elismerte, hogy időnként fizikai eszközökkel is megfegyelmezte a tanítványait, de mostanra a szigorúbb társadalmi megítélés miatt felhagyott ezzel a módszerrel. "Egerszegi Krisztina is kapott pofonokat. Más is. Elismerem, ha szükségét éreztem, eljárt a kezem, de csakis a sportolók érdekében. Nevelési célzattal" - mondta az ország egyik legelismertebb úszóedzője.

Utánajártunk, mennyire általános a versenysport világában a sportolók bántalmazása, milyen hatással van a későbbi életükre a gyerekkorban kapott testi fenyítés, az olykor megaláztatásba hajló lelki nyomásgyakorlás. Hol van a határ, ami az eredmény érdekében még belefér egy edző és tanítványa kapcsolatába, és a most edzésre járó generáció tagjai tényleg kevesebb pofont kapnak-e, mint a közvetlen elődeik?

Fapapucs, koki, zuhanycső

"Futóedzésen az edző hozzávágott egy kulcscsomót a gyerekhez, aki vérző fejjel futott tovább, nem állhatott le" - mesélte egy pályafutását úszóként kezdő volt öttusázó, aki a válogatottság kapujáig jutott. "Ügy nem lett belőle, mert nem tört be a feje, csak felrepedt a bőre. Ki kellett verni az emberekből az eredményt, de nem hiszem, hogy ez szadizmus lett volna."

Egy korábbi utánpótlás-válogatott pólós, Gábor viszont nagyon is annak érezte néhány edzését: "Találkoztam értelmetlen szadizmussal már 11-13 éves koromban is, például pulóverben, a tenyerünkre húzott ellenállás-növelő eszközzel úsztunk kétszer négy kilométert. Sírva úszni két órán át nem szívderítő élmény. Sok gyereknek tönkrement a válla, mert semmilyen nyújtást, lazítást nem csináltunk."

"Volt minden, koki, fapapucs, zuhanycső" - sorolta Viki, hogy milyen változatos eszköztárral fegyelmezték őket az uszodában, amikor még tízévesek sem voltak. Viki 15 éves koráig úszott, különböző korosztályokban többször nyert országos bajnokságot, és mivel rendkívül nagy volt benne a versenyszellem, semmi kivetnivalót nem talált az "ösztönző jellegű" ütésekben.

Már nem volt bőr a nyakamon

"Ez számomra abszolút belefért. Imádtam az uszodát, a versenyzést, a mindennapos küzdelmet, az edzőmet istenítettem, eszembe nem jutott, hogy visszaszóljak, nem volt apelláta onnantól, hogy reggel hatkor beugrottunk a hideg vízbe. Voltak kemény beszólások is, az például elég rosszul esett, amikor az edzőm lebunkóparasztozott, mert nem úsztam meg a szintet, de hosszabb távon nem vettem a lelkemre, mert ott lebegett előttem a cél, nyerni akartam. Akiknek viszont a szülei erőltették a versenysportot, azok nem nagyon bírták. Ismerek olyanokat, akiket lelkileg nagyon megnyomorgattak az uszodai élmények, évekig nem tudták feldolgozni, ami velük történt. Azok a barátnőim, aki tovább folytatták, meséltek bántó, szexista beszólásokról is, amiket az edzőiktől kaptak."

Viki szerint a versenyek előtti edzőtáborok voltak a legkönyörtelenebbek, ott valóban előfordultak olyan gyötrő erőpróbák, amiket már a jobb teljesítmény kihozásával sem nagyon lehetett megmagyarázni. "Aki nem úszta meg a szintet, annak sötétedésig kellett próbálkozni, már jócskán a fizikai korlátain túl. Mi rég visszamentünk, főztük a vacsorát, neki meg iszonytatos kínok közepette még mindig úsznia kellett. Én mindig hoztam a szintet, de alapozás alatt velem is megesett, hogy nem volt bőr a nyakamon, mert húsz kilométereket kellett úsznom pillangón. Ez azért nem volt normális."

A felfokozott eredménykényszer az állandó, főleg a versenyek idején kitapintható feszültségben is megnyilvánult. "Egy-egy verseny előtt majd összeszartam magam, hogy úristen, az ellenfelemnek új taktikája van, most mi lesz?! Érdekes volt Hosszú Katinka nyilatkozatait hallgatni, amikor kiment Amerikába. Ott sokkal lazábban veszik ezeket a dolgokat, mégis hozzák az eredményeket."

Szó szerint ostoroz

Az uszodák világában a papuccsal fenékre húzás vagy a vizes törülközővel verés természetes, mint a klóros víz, az általunk felkeresett élsportolók Vikihez hasonlóan nem találtak ebben semmi különöset.

Ezt mondta többek között az egykori díjlovagló Anna is, akinek általános iskolás korában karikás ostorral csapott oda az edzője, ha nem tartotta, magát elég peckesen. "A lelki terrort nem bírtam volna, de ezt el tudtam fogadni, ahogy furcsa módon a szüleimnek sem volt vele gondjuk."

Nem volt gondja a testi fenyítéssel annak a huszonkét úszónak sem, akik hétfőn nyílt levélben adtak hangot felháborodásuknak a Szepesi könyvében megjelentek miatt. "A versenysport kemény, ezt mindenki tudja, a teljesítménykényszer nagy, és a múltban valóban elcsattant egy-egy nevelő hatású pofon, ami talán helyénvaló volt, talán nem. Egy azonban biztos, fizikai terror nem létezett, és nem létezik ma sem, ellentétben azzal, ahogyan azt a médiában megjelentették" - állítják.

"A fejre kapott koki azért már gáz volt" - jegyezte meg ugyanakkor az Origónak egy másik korábbi úszó, aki egy országosan ismert edző tanítványa volt. "Nem ütöttek-vertek, mint a román tornászlányokat, egyszerűen csak alkalmakként eljárt a kéz. Akkoriban ez természetes volt, ma már biztos nyolc ügyvéd menne rájuk."

Az egykori öttusázó viszont nem hiszi, hogy "sehol ne ütné meg az edző a gyereket, hogy ez kikopott volna a világból. De azt is tudni kell, hogy ezek a gyerekek nem rettegtek az edzőktől, inkább félistenként tekintettek rájuk."

Éppen az utóbbi jelenség magyarázhatja, hogy a kívülről durvának látszó viszonyokban a sportolók többsége semmi rendkívülit nem talál. "A gyerekek gyakran nem értik, mi történik velük, kiszolgáltatott helyzetben vannak, az edző idősebb is, erősebb is náluk, hatalmi helyzetben is van" - mondja Gyurkó Szilvia, az UNICEF magyar bizottságának gyerekjogi igazgatója. "Van olyan lélektani hatás is, hogy maga az áldozat érez bűntudatot és szégyent, hibásnak tartja magát, ami hosszú távon az önbecsülést nagyon komolyan aláássa."

Ma már a medence körül kéne bukfenceznie

"Régebben valóban hétköznapinak számítottak az uszodai pofonok, senki nem is botránkozott meg rajtuk" - mondja a Vasas SC vezetőedzője, Magyarovits Zoltán. "Nem a rossz eredmények váltották ki, hanem ha valaki csalt, vagy rosszul viselkedett. De mára a pofozkodás teljesen megszűnt."

Elmondása szerint csupán egyszer fenyített papuccsal, még 1993-ban: "Az egyik gyerek sorban belökdöste a többieket a vízbe a medence széléről, ami veszélyes volt, könnyen beüthették volna a fejüket vagy a gerincüket. Erre húztam a fenekére, később a szülőknek pedig elmondtam, hogy ettől nem lehet baja, viszont a többiekre nagyon veszélyes volt, amit tett. Ma már fekvőtámaszt csináltatnék vele, vagy bukfencet a medence körül, mert valahogy azért éreztetni kell a gyerekkel, ha rosszat csinált."

A kemény módszerek feldolgozása erősen függ a személyiségtől. A volt öttusázó például erőt merített egy elsőre ijesztőnek tűnő büntetési módszerből: "Hóban, a pára miatt jegesre fagyott medenceszéli részeken bukfenceztünk egy szál fürdőgatyában, ha nem ment kellőképpen az úszás. Aztán örültünk, hogy visszamehettünk az egyébként hideg, de akkor melegnek tűnő vízbe. Későbbre tartást ad az ilyesmi, sok helyzetben azt érzem, ezt is meg tudom oldani. Számomra semmilyen törést nem okozott ez."

A fütyi nyomot hagyott

Sokszor nem az edző, hanem a klub idősebb sportolói okoznak félelmet. "A két-három évvel idősebbek elkezdték elvenni az uzsonnánkat és a zsebpénzünket, hárman-négyen odajöttek, einstandolták" - mesélt egy volt úszó arról, mi történt, amikor Magyarország egyik legsikeresebb edzőjéhez került. "Szóltam a fateréknak, ők szóltak az edzőnek, aki mindössze annyit mondott: a pénzt ne vegyétek el, mert az bűncselekmény, a kaját elvehetitek. Nekem ez maradt meg a fülemben, mint Szepesinek a varrjátok be a pinátokat."

A nagyobbaktól való félelemről számolt be a nekünk nyilatkozó pólós: "Volt a fütyi nevű kártyajáték, ahol persze mindig a nagyobbak nyertek, majd egy-egy vesztes kör után a lap élét végighúzták a kézfejed bütykein. Ez azért vérzett is, még most is itt a nyoma. Edzőtábori beavatásként 16-17 évesen a Mátrában, havas időben át kellett mászni meztelenül az út alatt keresztben futó csatornán, illetve játékból narancsokat rejtettek el a hóban, amit és szál úszógatyában kellett megtalálniuk a kisebbeknek, ezen jókat derültek. De aranyos dolgok is akadtak: rúzsozd ki a szád, csókold meg a kopasz edző homlokát."

Bár a kívülállók számára sok történet elrettentőnek hangozhat, a legtöbb sportoló gond nélkül levinné a gyerekeit is edzésre. Bár azt többen megjegyezték, hogy nem akarnak élsportolót faragni belőlük. Viki például a szép emlékei ellenére sem küldené versenyúszónak a lányát, hacsak ő maga nem mondaná, hogy ezt szeretné csinálni.

A szülők szerepe más szempontból is óriási, a gyerekek ugyanis nincsenek tisztában azzal, kihez fordulhatnak. "Ha a szülő nem teljesen vak, tudnia kell, mi történik" - jegyzi meg a volt öttusázó. "De sokszor jóval rosszabb, mint az edző: például egy váltó után letorkolhatja más gyerekét, hogy miatta lett csak második a sajátja. Nagyon veszélyes lehet, amikor a saját sikertelen sportolói karrierjét akarja a gyereken bepótolni egy szülő."

Egerszeginek nem volt szüksége verésre

"A nyolcvanas években - hangsúlyozottan fegyelmezési céllal - elcsattant egy-egy pofon" - emlékszik Selmeci Attila, az akkoriban a Spartacusnál dolgozó úszóedző. "Ezt általánosan elfogadták, a szülők sem jöttek panaszkodni, de Egerszegi Krisztinának vagy Kovács Áginak nem volt szüksége verésre, vállalták a kemény munkát. Ma már ez elképzelhetetlen, az edző az állásával játszik, ha ráhúz egyet a gyerekre. Olyan viszont létezik, hogy a szülő kéri az edzőt, sózzon oda egyet, ha másképp nem teljesít a gyerek."

Illusztráció Forrás: AFP/Martin Bernetti

Selmeci olyan szülőkkel is találkozik, akik a gyerekük egészségét sem féltik, csak hozza az eredményeket. "Ma már sok szülő fizet tagdíjat, amitől úgy érzik, a szakmai munkába is beleszólhatnak. Sosem felejtem el, amikor Egerszegi már világklassszis volt, az anyja a lelátó leghátsó sorában ült, és mindent elfogadott az edzőktől, mindenért csak köszönetet mondott. A legveszélyesebb, ha egy szülő valaha azt a sportágat űzte, amit a gyereke, ezért beleszól a szakmai munkába, ráadásul a 15-20 évvel ezelőtti edzésmódszereket erőlteti."

"A gyerek-szülő-edző hármas mindegyike azért van, hogy jó eredmények szülessenek" - jelenti ki határozottan Magyarovits. "Afelől nincs kétségem, hogy amikor a gyerek rajtkőre áll, a legjobbját akarja majd elérni, és ha nem sikerül, a szidás nem segít rajta. Néha nehéz kezelni azokat a szülőket, akik a saját sikertelen pályafutásukat szeretnék a gyerek révén bepótolni. Egy-egy félmondatban, óvatosan szoktam adagolni az ilyen szülőknek a dolgokat. Szintén negatívan hathat, amikor a szülő nagyon rátelepszik a gyerekre, aki besokallhat, ha otthon is folyton csak az edzésről van szó."

Ha betelik a pohár

Amikor a vízilabdázó Gábor hátat fordított a sportnak, már 19 éves volt, önálló döntést hozott: "Kezdett elegem lenni a közegből. Az utánpótlás-válogatott edzőtáborában, három héttel egy világverseny előtt dohányzáson kapták egy csapattársamat. Kipenderítették, az edző meg tartott nekünk egy nagy hegyi beszédet, ahol többek között elmondta: nem bánja, ha este bemegyünk a városba, elhozunk valami nőt, aztán megbasszuk tízen, az se baj, ha fáj neki, de a dohányzás megbocsáthatatlan. Két héttel később már nem pólóztam."

Az Origónak nyilatkozók úgy érzik, a fenti esetek nem léptek át egy bizonyos határt, a volt pólós egy kirívó sztorira emlékszik. "Egyszer majdnem megfulladt egy gyerek, amikor a vastüdő nevű próbatételnek vetették alá: ekkor négy-öt rátermett legény lenyomott a víz alá valakit, és ott tartotta, amíg úgy gondolta, hogy még él. Később én is csináltam ezt, akad válogatott játékos, akit én neveltem" - jegyzi meg mosolyogva.

Kemény világ a sport, de "aki ott van, az úgyis ismeri, aki meg nincs benne, úgyis felhördül" - összegez az egykori öttusázó.

Ma már tudják, hogy a sportolót sem jó verni

"Kanadában nagyon komoly kultúrája van a pozitív motivációnak, aminek az előnyei már abból is kiderülnek, ha csak belegondolunk, mennyi gyerek hagyja el a sportot a kegyetlensége miatt, mert az a kisebbik ellenállás" - mondja Gyurkó Szilvia, megjegyezve, hogy Kanadához hasonlóan már Magyarországon is zéró tolerancia van, azaz egyetlen elcsattanó pofont sem enged a törvény.

"Az élet ezt a kérdést megválaszolta, nem jó módszer a pofon: azzal az idővel, amivel Darnyi Tamás olimpiát nyert, amit úgymond kivertek belőle, Londonra épp csak kvalifikálta volna magát. Vannak jobb motivációs technikák, edzésmódszerek" - ismeri el a Vasasnál dolgozó Magyarovits. "Nem kell betörni a gyerekeket, szeretni kell az úszást, közösséget alkotni, hogy egymást is húzzák."

"A világ sokban változott, de egyben nem: a munka nem lett kevesebb, könnyebb" - így Selmeci. "A legfontosabb a hiteles és korrekt tájékoztatás a szülők és a gyerekek részére, elmondani, mit miért csinálunk. Elképzelhető, hogy fiatalon sikeres a gyerek, de később már nem, ezt sokszor tragédiának fogják fel a szülők, nem tudják megemészteni. Van, aki későn érik, és hirtelen behozza a korábbi lemaradását a korosztályához képest, ha viszont egy serdülő lánynak nagy melle, széles csípője lesz, az nem megfelelő az úszáshoz, és ezt nagyon nehéz feldolgoznia annak, aki 11-12 évesen még az élmezőnyben volt. "

Türelem, türelem, türelem

A szelídülő módszerek miatt az edzők néha nehezen megválaszolható kérdésekkel találják szembe magukat. "A gyerekek egyre fegyelmezetlenebbek, miközben meg van kötve a pedagógusok keze, bár nem sírom vissza a nyolcvanas éveket" - magyarázza Selmeci. "Mi van, ha a gyerek ötödször sem csinálja meg, amit kérek? Büntetem? Hogyan? Elküldöm a klubtól? És ha óriási tehetség? Edzés közben, száz fokon izzva, világversenyre készülve nagyon nehéz kivitelezni, mégis, 31 évnyi edzősködés után azt mondom, türelem, türelem, türelem, ez a legfontosabb, és ez meghozza a gyümölcsét. Tudni kell a gyerek fejével gondolkodni, megérteni, hogy időnként eldurranhat az agya, ha kétszázas pulzussal csinál kőkemény gyakorlatokat. Épp ezért olykor elengedek dolgokat a fülem mellett, legfeljebb később megbeszéljük. Ez többre vezet, mint egy pofon."

Magyarországon még nem végeztek szisztematikus kutatást arról, hány sportoló gyerek szenved testi, lelki sérüléseket, és ezek milyen súlyosak. Az első értékelést nagyjából egy hónap múlva készíti el az UNICEF helyi szervezete. Eddig mintegy hatszázan töltötték ki a kérdőívüket, a reprezentatív mintához 1200 válaszra van szükségük.

"Itthon még egy sima szakdolgozat sem született a témában" - jegyezte meg Gyurkó. "Rengeteg fehér folt van, amit tisztázni kell. Tudja-e egy gyerek, mit tegyen a kirívó esetekben, képezik-e külön az edzőket, tudják-e a szülők, milyen intézményekhez fordulhatnak? Ugyanakkor egy sportklub sem engedheti meg magának, hogy a gyerekeket az ígért sikerek helyett sérelmek érjék. Mindannyiunk közös érdeke, hogy ezek a történetek kiderüljenek."