D csoport, 3. forduló
Costa Rica-Anglia 0-0
Estadio Mineirao, Belo Horizonte
Vezette: Dzsamel Hajmudi (algériai)
Costa Rica: Navas - Duarte, Gonzalez, Borges (Barrantes, 78.) - Gamboa, Junior Diaz - R. Miller, Tejeda - Ruiz, Brenes (Bolanos, 59.) - J. Campbell (Urena, 65.). Szövetségi kapitány: Jorge Luis Pinto
Anglia: Foster - Smalling, Cahill, P. Jones, Shaw - Lampard, Milner (Rooney, 76.) - Barkley, Wilshere (Gerrard, 73.), Lallana (Sterling, 62.) - Sturridge. Szövetségi kapitány: Roy Hodgson
Sárga lap: Gonzalez (60.), illetve Barkley (53.), Lallana (57.)
Most kezdhetnénk azzal, ki gondolta volna két hete, hogy a harmadik fordulóban Costa Rica a továbbjutottak páholyából lógatja ki a lábát, és úgy pöckölgeti a labdát, miközben a már kiesett Anglia legalább a becsületért összetöri magát. Ha tényleg ez történt volna, az a körülmények ismeretében teljesen érthető volna.
De nem egészen így volt, legalábbis eleinte biztos nem. Bármilyen hihetetlen, az első húsz percben Costa Rica még ebben a helyzetben is többet passzolt, többet birtokolta a labdát, és a kaput is többször tudta eltalálnia (nem volt nehéz, mert a másik oldalon épp 0-szor sikerült).
Az rendben van, hogy Roy Hodgson főként a korábban nem szerepeltetett játékosokat tette a kezdőbe, de az ember még a keret rutintalanabb tagjaitól is nagyobb erőfeszítéseket várna el annál, amit mutattak – ha már egyszer lehetőséget kaptak a vb-szereplésre. Az első 45 perc eseménytelen semmittevését csak egy-egy mellé, illetve fölé szálló Sturridge-lövés színezte.
Mármint angol részről, mert a Costa Rica-iak láthatóan jól érezték magukat a gyepen, sok mindent ők sem tettek a győzelemért, de időnként oxiztak, sarkaztak egyet-egyet, és ha volt területük, kicsit felpörgették a tempót. De alapvetően semmi érdemleges nem történt a pályán.
A szünetben szólhatott valaki az angoloknak, ha már maguktól nem jöttek rá, hogy elképesztő ciki, amit művelnek, még attól függetlenül is, hogy egyetlen ponttal mehetnek haza. Úgy meg pláne. Kicsit agresszívabban kezdtek játszani, átvették az irányítást, mentek előre, bár célozni továbbra is bűnrosszul céloztak (8 próbálkozásukból összesen egy ment kapura).
Hodgson is megmutatta, hogy igazából győzni szeretnének, egészen odáig ment, hogy becserélte Sterlinget, aztán Gerrardot, sőt Rooneyt is. Velük tényleg aktívabb lett az angol válogatott, a párharcok nagyobb részét is megnyerte, de a színvonal még így sem közelítette meg a vébé átlagát, miután az egy ponttal biztos csoportelső ellenfélnek a maradék kedve is elment a rohangálástól.
Hogy valami jót is írjunk az angol labdarúgásról, a szurkolók előtt le a kalappal. Akadt a lelátón egy, a vb-blamázst keserűen számonkérő transzparens is, de ahogy Gerrardot éltették és a végén együtt énekeltek a csapattal, azt igazán jó volt nézni.
Jobb válogatottat érdemelnének, az biztos.
