Mumbai a végletek városa, a mélyszegénységtől sok helyen egy lépésre van a luxus, az összetákolt, poros, emberek és patkányok lakta viskó és a kristálytiszta pláza ugyanúgy elfér egymás mellett, mint az elegáns terepjáró és a 25 embert szállító negyvenéves teherautó. A Mumbai City stadionjáról sok jót hallottunk, az oda vezető út azonban kalandokkal teli.
A fitnesz- és testépítő vb-re is érkezett újságíró szállása hiába van Mumbaiban, ez nem jelenti azt, hogy könnyű lesz megközelíteni a helyszínt, mi például cirka 30 km-re voltunk tőle, az ígéret szerint kétórányi autózásra. Taxisunk az öreg autójával - indexelés nélkül, megannyi dudálással - ügyesen lavírozott, itt megszokott, hogy az autók egy centire mennek el egymás mellett, aggódni emiatt felesleges.
Út közben láttunk négy embert szállító motort, pihengető tehenet, az utcán hajat mosó fiatalokat, szvasztikás kisbuszt, a magasfeszültség árnyékában "sátorozó" hajléktalanokat, a párszi holttestekre váró keselyűt, friss házast szállító egyterűt, csodaszép tengerpartot, pálmafás Harley-Davidson-szervizt, mígnem feltűnt a kerekded krikettstadion. Hogy jó helyen járunk, azt onnan is megtudhattuk, hogy az aréna oldalán óriásfotó virított Anelkáról, körben pedig sorban a többi játékosról is.
India rendkívül koszos, India szervezetlen, Indiában egyfolytában dudálnak, Indiában semmi nem úgy van, ahogyan eltervezzük, mégis, van valami nehezen megmagyarázható vonzereje az országnak. Az emberek nyugodtsága átül a látogatóba, nem számít az idő, a problémákat meg majd megoldjuk valahogyan.
A Mumbai City-Atlético Kolkata bajnoki 19 órakor kezdődött, mi már 16.30-kor a helyszínen voltunk, hogy átvegyük akkreditációnkat, ami máshol egy perc, itt viszont senki nem tudott semmiről, de mindenki segíteni akart. Vénaszkenner nem volt, viszont újságírói belépő nélkül is a médiateraszon ültünk 45 perccel az érkezésünk után. Semmi nem a megbeszéltek szerint történt, de 13 ember igyekezett segíteni, köztük biztonsági őr, büfés, rolómozgató (ilyen is van a médiateraszon), és persze a médiáért felelős személyek, hogy aztán minden jóra forduljon, még ennivalóval is kínáltak a tökéletes házigazda és nagyon kedves indiaiak.
Aztán nem tudtuk, örüljünk-e, vagy sem annak, hogy a médiateraszon ülünk. Az újságírók helyét egy sűrűn rácsozott, plexiszerű anyag választja el a lelátó többi részétől, így a meccset körülbelül olyan élvezettel lehet nézni, mintha otthon az anyós percenként elsétálna a tv előtt, amely ráadásul a gyerekkéz-nyomok miatt jó koszos is lenne, közben meg le is lenne halkítva. Persze lehet, van olyan, akinek ez bejön - nagy melegben, monszunidőben talán kellemesebb lehet idebent -, mi mindenesetre inkább lesétáltunk a drukkerek közé, ahol eddig még soha nem tapasztalt hangulatú szurkolással találkozhattunk - de csak a meccs 20. percétől.
Az indiaiaknak van idejük, így a kezdő sípszó idejében még csak alig tízezer ember ül a helyén. Mint megtudtuk, nem azért, mert elkéstek, a szomszédságban lévő Campusban szeretnek elidőzni, szép a kilátás, jó a kávé és a levegő, ezért eszük ágában sincs sietni.
Az idén indult indiai profibajnokság (a liga hátteréről itt olvashat bővebben) mindenesetre beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a helyieknek bejött, hogy olyan körítést kapott a foci, amelyet Európában is bárhol megirigyelhetnek. A meccs tűzijátékkal kezdődött, a szurkolók pedig hamarosan önkívületi állapotba kerültek, és nem azért, mert olyan jó lett volna a meccs.
Itt nincsenek huligánok (a nyugodt indiaiakról valójában el sem tudnánk képzelni, hogy balhézzanak), ellenben rengeteg a fiatal, és sokak számára családi program a meccsnézés. Ahogy nézzük a szemeket, nagy-nagy áhítattal és csodálattal nézik az indiaiak a pályát, és egészen máshogy reagálnak a történtekre, mint az európaiak.
Átlagban félpercenként felhördülnek, és ehhez nem kell egy 30 méterről rúgott kapufa, elég, ha a védő kibikázza a labdát az ellenfél csatára elől, vagy hogy a kedvenc támadó elkezdjen futni a félpályán túl a kalkuttai kapu felé, de képesek tapsolni egy közepesen rossz becsúszás után is.
A lelátó közben szépen telítődött, igaz, a meccs előtt a bajnokságban elfoglalt utolsó, azaz nyolcadik hely és a zsinórban elszenvedett három vereség megtette a hatását, ez volt az oka annak, hogy nem volt telt ház (végül 23 018 szurkoló gyűlt össze). Egy kis trükkel azonban ez a nézőszám is telt háznak hatott, a felső karéjt ugyanis nem nyitották meg, és hogy ne tűnjön üresnek, óriási reklámokkal "takarták el".
Ennyi boldog embert egy helyen viszont még soha nem láttunk, mint itt 19 óra 40 perckor, amikor a sok külföldi sztár helyett a helyiek üdvöskéje, a 22 éves Lalrindika Ralte vezetést szerzett a Mumbainak. Következhetett is az újabb tűzijáték.
Ami viszont megdöbbentő, hogy a csereként beállt Baljit Sahni egyenlítő góljánál a 2000 kilométerről érkező, pár százan lévő kolkataiak is olyan hangos ünneplést tudtak produkálni, hogy arra sokan hazai pályán is büszkék lennének.
A mérkőzés színvonalával nem volt nagy gond, ami feltűnt, hogy a középpályákon szinte nem volt védekezés, emiatt elég sok támadást tudtak vezetni a csapatok. A két irányító Anelka, illetve Luis Garcia volt, főleg a francia volt elemében, bár a gyorsasága már megkopott, minden mozdulatán lehetett látni, hogy nála jó helyen van a labda, remek indításokat adott, könnyedén kicselezte a rárontó kolkataiakat, ő volt a Mumbai igazi vezére.
A harmadik gólnál újra felrobbant a stadion, hiszen a volt Dortmund-védő Manuel Friedrich fejesével ismét a Mumbai vezetett. A végén még szerzett egy lesgólt a Kolkata, ekkor a partjelző intését úgy ünnepelték a mumbai szurkolók, mintha Anelka a döntőben, fél pályáról gólt ollózott volna.
Lefújáskor tiszteletkörre mentek a győztes focisták, és aranyérmes ünneplésben részesítették őket, pedig csak arról van szó, hogy a Mumbai a győzelmével elmozdult az utolsó helyről, és még maradt matematikai esélye arra, hogy elcsípje az elődöntőt érő negyedik helyet.
Pár tini ekkor vette a bátorságot, és beszaladt a gyepre, a célpont Anelka volt, aki három szurkolót is megölelt, a helyi Jimmy Jumpok pedig bármiféle büntetés nélkül, viszont egy óriási élménnyel, a legnagyobb sztár érintésével indulhattak haza.
Mint láthatjuk, a háromból két gólt is indiai focista szerzett, és az ide igazolt légiós sztárok állítják, pár hónap alatt rengeteget fejlődtek a helyiek. A titok abban rejlik, hogy a meccseket az egész világ láthatja, így a helyi labdarúgók olyan erős motivációt kaptak, hogy hirtelen megtanultak focizni.
