Mindössze két olyan sportág szerepel az olimpia műsorán, amelyben csak nők versenyeznek. Mindkettőnek köze van a tornához, az egyikhez szükség van egy medencére, míg a másikhoz labdára, buzogányra vagy szalagra.
Így már könnyen kitalálható, hogy a szinkronúszásról és a ritmikus gimnasztikáról van szó, és nem is kell csodálkoznunk, ha a fordított esetben annyit hangoztatott egyenjogúság itt még nem valósult meg. Hiszen a szinkronúszás eddig úgy élt a fejünkben, hogy csinos egyendresszbe öltözött nők csipesszel az orrukon elképesztő dolgokat csinálnak a víz fölött és alatt.
Mégis jogosan vetődött fel a kérdés, hogy ha olyan tradicionálisan férfiasnak elkönyvelt sportágakban, mint a boksz vagy a jégkorong, a nők kiharcolták, hogy megmérkőzhessek egymással, akkor miért kellene a férfiaktól elvenni a lehetőséget, hogy alapvetően nőiesnek tartott sportágakban versenyezzenek?
„Most persze sokan nevetnek, pedig a szinkronúszó vegyes párosok versenye inkább a műkorcsolyázók kűrjére fog hasonlítani, mint arra, amit a felületes szemlélő gondol a sportágról” – mondta az Origónak pár nappal a nemzetközi szövetség tavaly novemberi, a férfiaknak kedvező döntése után Szauder Gábor, a magyar szinkronúszó-válogatott egykori szövetségi kapitánya.
Ez is szinkronúszás, de a vicces változat:
A szinkronúszásnak már a 19. század végén megjelent az előfutára, az angliai Yorkshire-ben 1892-ben rendezett versenynek pedig egyenesen férfi győztese volt Bob Derbyshire személyében, aki előre- és hátraszaltót is bemutatott a mindenkiénél jobbnak bizonyuló gyakorlata során. A férfiaknak az 1930-as, 40-es években nagy népszerűségnek örvendő vízirevükben is szerep jutott, így többek között az úszóként és
a filmvásznon Tarzanként is sikert arató Johnny Weissmüller is feltűnt bennük.
A szinkronúszás a vízirevük farvizén fejlődött önálló sportággá, és amikor 1940-ben napvilágra került az első szabálykönyv, abban még az állt, hogy férfiak és nők külön és együtt is versenyezhetnek. Amerikában viszont az amatőr sportszövetség már egy évvel később elkülönítette a férfiakat és a nőket, arra hivatkozva, hogy a férfiak más sportágakban sem versenyeznek a nők ellen.
Pedig a szinkronúszásban nem a férfias erő, hanem a hajlékonyság számít, nem mondható tehát, hogy a férfiak előnyben lettek volna. A férfiak így egymás ellen versenyeztek a vízben – de egyre fogytak a versenyzők, így érdeklődés hiányában gyorsan lezárult ez a fejezet. Mindeközben a nőknél egyre népszerűbbé vált a sportág, nem kis mértékben Esther Williamsnek köszönhetően, aki úszóból lett a kor ünnepelt filmsztárja, és csúcsra járatta a vízi musical műfaját.
Esther Williams egyik látványos jelenete a Milliódolláros sellő című filmben:
Amerikában 1978-ban újra lehetőséget kaptak a férfiak, hogy a nők oldalán vagy ellenfeleiként tűnjenek fel a vízben, de a szünet olyan hosszú volt, hogy amikor 1984-ben a sportág felkerült az olimpia programjára, mindenki természetesnek vette, hogy csak nőknek írták ki.
A történelmi áttörésre a jelenleg is zajló kazanyi vizes vébén került sor, ahol először rendezték meg szinkronúszásban a vegyes párosok versenyét. Ha azt gondolná, hogy csupa olyan páros indult, amelynek férfi tagja a tavalyi döntés után kezdett kapkodva gyakorolni, hogy a megfelelő szögben emelgesse a lábát, akkor téved. Voltak ugyanis, akik egész életükben erre a lehetőségre vártak.
„Mindig is arról álmodtam, hogy a világ legjobbjai között versenyezhessek”
– mondta az amerikai Bill May, aki Christina Jones oldalán megnyerte a vegyes páros történetének első aranyát a technikai számban. Mindezt tizenegy évvel az után, hogy hivatalosan visszavonult a sportágtól.
May egy jó ideje már a világhírű Cirque du Soleil társulat nézőközönséget szórakoztatja mutatványaival, és most azzal a Jonesszal nyert aranyérmet, aki szintén szinkronúszó volt – olimpián is járt, nem mellesleg pedig a
kollégája a cirkusztársulat Las Vegas-i előadásain.
A vébé másik vegyes páros számában, a szabadprogramban May azzal a Kristina Lum-Underwooddal mutatta be a gyakorlatát, akivel 17 éve az első aranyérmét nyerte az amerikai bajnokságon. May 36, a januárban még gyereket szülő Lum-Underwood 38 éves, ők ketten eléggé kilógnak az amerikai csapatból, ahol a 27 éves Jonest leszámítva mindenki 25 év alatti.
May csupa ismerőssel volt körbevéve Kazanyban, ott volt a versenyben a francia Benoit Beaufils is, akinek az életpályája több helyen is összefonódott az amerikai klassziséval. Mayhez hasonlóan Beaufils is lánytestvére révén ismerkedett meg a sportággal, és egy idő után megunta, hogy csak a partról nézze a többieket. „Amikor csak lehetőségem volt, beugrottam a vízbe, és megpróbáltam utánozni azt, amit a lányok csináltak. Így aztán anélkül, hogy edző foglalkozott volna velem, belejöttem a sportba” – mesélte a kezdetekről Beaufils.
Éppen a különcsége jelentette a kiugrási lehetőséget: amikor egy nagy egyesület képviselője eljött megnézni a csoportját, végül őt vitte magával. Meglátta benne a potenciált, és Beaufils ettől fogva mindig kapott valamilyen különleges szerepet, Charlie Chaplint és Rockyt is ráosztották a vízi koreográfiában.
„Az edzőim mindig lelkesedtek az ötletért, hogy olyan dolgokat tegyek hozzá az előadáshoz, amit a lányok nem tudtak.”
A vízben tehát elfogadták, de a civil életben meg kellett vívnia a harcait, az iskolában rendszeresen piszkálták és homoszexuálisnak titulálták, de ezzel nem sikerült megtörni, egyszerűen leperegtek róla a kritikák.
1995-ben Beaufils úgy lett francia junior bajnok, hogy csak lányok voltak az ellenfelei, ezzel pedig újra felhívta magára a figyelmet, és Kaliforniába került a Santa Clara Vízitündérek nevű csapathoz, amelynek egy ideje már Bill May is a tagja volt. A csapat profizmusára jellemző, hogy napi nyolc órát edzettek, hetente hatszor. Nem csoda, hogy May az édesanyja segítségére szorult, aki két helyen is dolgozott, hogy fia a szinkronúszásra tudjon koncentrálni.
Sokáig úgy tűnt, értelmetlen férfiként a szinkronúszást választani, hiszen 1984-ben felkerült ugyan a sportág az olimpiák műsorára, de esély sem látszott arra, hogy a férfiakat bevonják.
„Frusztráló volt a tudat, hogy nem kerülhetünk be a sportág vérkeringésébe, de versenyezni akartunk. Abban bíztunk, hogy minél jobbak leszünk, annál nagyobb esélyünk lesz arra, hogy megváltoztassák a szabályokat. Sajnos, hiába reménykedtünk” – mondta Beaufils. 1998-ban jelezték a szülei, hogy nem tudják tovább eltartani, úgyhogy otthagyta a Vízitündéreket, és a Cirque de Soleil tagja lett, ahol az O nevű vízirevüben szerepelt. Ott a távozása után éppen May váltotta.
Amikor tavaly ősszel kiderült, hogy a férfiak is zöld utat kapnak, May és Beaufils is érezte, hiába telt el másfél évtized azóta, hogy leálltak az edzésekkel, megkapták életük nagy lehetőségét. Beaufils számára a legnagyobb nehézséget azt jelentette, hogy cirkuszi munkája miatt a teste sokkal inkább hasonlított egy akrobatáéra, mint egy úszóéra: annyira megváltozott az izomzata, hogy három hónapig újra kellett gyakorolnia a vízben tempózást.
Beaufilsnek folyamatosan küldte Franciaországban élő edzője a videókat a figurákról, így ő Amerikából, kilencórás időeltolódással próbálta utánozni azokat a mozdulatokat, amelyeket partnere, Virginie Dedieu is gyakorolt.
Közben figyelnie kellett arra is, hogy napi két-három óránál többet ne eddzen, mert akkor nem marad ereje a cirkuszi előadásra.
A páros tagjai februárban találkoztak először, és gyorsan sikerült összecsiszolódniuk. Úgy döntöttek, kihasználják, hogy férfi is van a vízben, így a koreográfiában nagy hangsúlyt kaptak az emelések.
Igaz, mivel a mostani volt az első olyan világesemény, ahol férfiak is indulhattak, senki sem tudta, hogy a pontozóknál melyik stílus lesz a nyerő. „Azt nagyjából sejtettük, hogy a vegyes párosban más az elvárás, mint a női szinkronúszásban. A férfiaknak az erőt kell megtestesíteniük, a nőknek pedig a szépséget és az eleganciát” – mondta erről az orosz Alekszander Malcev.
Hiába Malcev lelkesedése, Oroszországban nehezen viselték, hogy a férfiakat éppen a kazanyi vébén vonják be a sportágba. Ennek csak az egyik oka, hogy férfiatlannak érzik, és Vlagyimir Putyin birodalmában ugye finoman szólva sem tolerálják a homoszexualitást.
A másik ok, hogy az oroszok a 2000-es években az összes olimpiai aranyat megnyerték a sportágban, és úgy érezték, a riválisok azzal próbálják gyengíteni a pozíciójukat, hogy a férfiakat is bevonják. „Nagyon negatív véleménnyel vagyok a férfi szinkronúszásról” – nyilatkozta a négyszeres olimpiai bajnok Anasztaszija Jermakova. A háromszoros aranyérmes Szvetlana Romasina egyenesen azt mondta, hogy semmi keresnivalójuk a férfiaknak ebben a sportban.
May és Lum-Underwood gyakorlata a vegyes párosok szabadprogramjának selejtezőjében:
Hiába azonban az ellenszenv, a változás szele már megcsapta a sportágat, Kazanyban a vegyes párosok technikai számában hat, a szabadprogramban tíz duó indult, utóbbiban végül az oroszok ünnepelhettek, Malcev és partnernője, Darina Valitova szerezte meg az aranyat.
És a jövő is biztatónak tűnik, Beaufils ugyanis arról számolt be, hogy amikor Dedieu-vel együtt több francia úszóklubban bemutatót tartott, az edzőktől később azt a visszajelzést kapták, hogy a fiúk Beaufils példáján felbátorodva úgy döntöttek, ők is belevágnak.
Meghódítandó csúcs azért még akad, de látva az érintettek elszántságát, csak idő kérdése, hogy mikor jelenhetnek meg az olimpián a szinkronúszó férfiak. „Ha mi is ott lehetünk az olimpián, akkor rám mindenképpen számíthatnak, még akkor is, ha már 85 éves leszek” – fogadkozott Bill May, aki az aranyérmével történelmet írt Kazanyban.