Sok borzasztó élményt átélhettek már a magyar kézilabda-szurkolók, de a vasárnapi kölni Bajnokok Ligája-döntő toplistavezetővé vált: a Veszprém csapata szűk negyedórával a lefújás előtt még 28-19-re vezetett a Kielce ellen, aztán a lengyelek 10-1-re megnyerték a hajrát, kiharcolták a hosszabbítást, majd hetesekkel megnyerték a mérkőzést.
Mindebben az a legelképesztőbb, hogy nem egy olyan csapattal történt meg, amelynek a játékosai még nem voltak ekkora siker kapujában, ezért megijedtek a téttől. A Veszprém hét kezdő játékosából öten (Ugalde, Nagy László, Ilics, Palmarsson, Nilsson) BL-győztesek – van, aki többszörös. Mindannyian erős válogatottban játszanak, vagyis rendszeres vb- és Eb-résztvevők.
Még akkor is nehéz megmagyarázni, hogy ez a csupa világklasszisból álló csapat hogyan lehetett képtelen 13 percen át gólt lőni, ha az ember látta a mérkőzést. Miként lehetséges, hogy az addig pazar százalékkal dolgozó veszprémi átlövők közül mindenki csődöt mondott, a tehetetlennek tűnő lengyel kapus pedig ennyire hosszú ideig egyetlen gólt sem kapott?
Nos, a magyar bajnok az utolsó 14 és fél percben összesen kilencszer próbálkozott kapura lövéssel,
két kapufa és egy lesáncolt próbálkozás mellett Slawomir Szmal hatszor védett.
Emellett becsúszott két technikai hiba (belemenés és eladott labda) is.
Lássuk még egyszer percről percre, mi történt!
Ekkor kért először időt a veszprémi edző, Xavi Sabaté.
Miután a lengyelek 4 másodperccel a rendes játékidő vége előtt egyenlítettek, jöhetett a 2x5 perces hosszabbítás, amelynek végén két másodperccel a lefújás előtt Ugalde mentette büntetőpárbajra a csatát (35-35). A hétméteresek során Ivan Cupic, illetve Marguc és Terzic hibázott, így a Kielce nyerte minden idők egyik legizgalmasabb döntőjét.
A magyar csapat fáradtabb állapotban készülhetett a mérkőzésre, hiszen a Kielce rendes játékidőben verte a PSG-t a szombati elődöntőben, és 25 órát pihent a fináléig. A Veszprém ugyanakkor hosszabbításban verte a Kielt, azaz tíz perccel többet töltött a pályán, és 22 órát pihent.
Lékai Máté szerint ugyanakkor nem lehet a vereséget a fáradtságra fogni. „Az erőnk nem fogyott el, szerintem még egy döntőt le tudnánk játszani. Nem lőttük be a helyzeteinket” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak.
Xavi Sabaté hasonlóképpen fogalmazott: „Inkább lelki gondokat sejtek a hajrában nyújtott gyenge játékunk miatt. Nem vesztettünk, hanem képtelenek voltunk nyerni” – utalt arra, hogy nem az erőhiány okozta a csapat végzetét.
Nem először láttuk, hogy egy magyar csapat elherdálta behozhatatlannak tűnő előnyét. 2000-ben, Sydney-ben már örömünnepet ült a kispad a Magyarország–Dánia női mérkőzés alatt. Mocsai Lajos csapata a 45. percig agyba-főbe verte az ellenfelet, végül 23-17-es előnyről 31-27-re kikapott, és csak második lett. Igaz, az az ezüstérem a magyar kézilabdázás legnagyobb olimpiai sikere.
A 2003-as horvátországi világbajnokságon szinte minden megismétlődött. A zágrábi fináléban a francia csapat egyértelműen alárendelt szerepet játszott, az 53. percben még 25-18-ra vezettünk. Aztán 26-20 után jött a rövidzárlat, franciák előbb 26-24-re feljöttek, és bár egy perccel a vége előtt még két gól volt az előny, Görbicz pirosat érő szabálytalansága időn túli hetest ért, Lejeune pedig 28-28-ra egyenlített.
A hosszabbítást már jobban bírták a franciák, és 32-29-re nyertek.
