Igaz az a városi legenda, hogy amikor 1996-ban elnöke lett a sportágnak, egy nagy fekete táskát vitt be a közgyűlésre azzal a mondattal, hogy ha önt választják meg, akkor a táskában lévő 25 millió forintot azonnal befizeti a szövetség számlájára?
Nem, most hallom először ezt, de legalább tisztába rakhatunk néhány dolgot. Tényleg előfordult, hogy egy táskányi készpénzzel kellett elindulnom repülőjegyeket venni az 1996-os veljei Európa-bajnokságra, vagy az egy évvel korábbi, berlini világbajnokságra.
Igaz, 1995-ben még csak alelnök voltam, de anyagiakban akkor sem dúskált a szövetség.
A sportág operatív irányítását már akkor is rám bízta az akkori elnök, Sermer György.
Kapcsolataimat megmozgatva szereztem meg a pénzt, mert a MALÉV már akkor is csak úgy állt szóba velünk, ha azonnal és készpénzben fizetünk. Így utazhattunk ki ezekre a versenyekre.
Persze az sokkal jobban hangzik, hogy az elnöki posztot is pénzen vettem meg, csak ez nem igaz.
1996. október 26-án mindenféle táskás trükkök bevetése nélkül lettem a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke.
Most viszont van minden, pénz, paripa, fegyver – utóbbi éppen Kovács István és Rácz Félix kezében. Akik azt mondják, hogy a bőkezű állami támogatás ellenére sem tud a magyar ökölvívás felnőtt szinten értékelhető eredményt felmutatni. Már húsz éve nem. Egyetért ezzel?
Tény, hogy a magyar ökölvívás olimpián legutóbb 1996-ban, Atlantában nyert aranyérmet, Kovács István révén – ez tényleg húsz éve volt. Atlanta előtt 1972-ben Gedó Gyuri nyert olimpiai aranyat, azaz 1996-ban, 24 év böjt után jött az újabb magyar olimpiai győzelem.
Tudom, hogy Magyarország végtelenül olimpiacentrikus.
Akik azzal vádolnak, hogy két évtizede semmit sem értünk el a nyári játékokon, azoknak annyiban igazuk van, hogy érmet is tizenhat éve, Sydney-ben nyertünk legutóbb Erdei Zsolt révén.
Én azonban azt mondom, hogy az olimpián túl is van élet. Néhány héttel ezelőtt a felnőtt női Európa-bajnokságon Szatmári Petra ezüstérmes lett. Tavaly a felnőtt férfi Európa-bajnokságról Csóka Nándor bronzéremmel jöhetett haza. Tisztában vagyok azzal, hogy a két eredmény még a magyar sportsajtó ingerküszöbét is alig éri el, ezért azon sem csodálkoznék, ha az engem támadók nem értesültek erről.
Amiket mond, tények. Viszont az is tény, hogy az állam bőkezűségének eredményeképpen soha nem látott pénz ömlik a magyar ökölvívásba. Mennyi is pontosan?
2014-ben és tavaly is 525 millió forintot kaptunk, idén 500 milliós volt a támogatás, mert 25 millió forintot az állam átcsoportosított a 2024-es budapesti olimpiai pályázathoz kapcsolódó reklámokra.
Félmilliárd forintról beszélünk tehát. Ehhez képest a tavalyi egy darab felnőtt Eb-bronzérem és az idei Szatmári Petra által megszerzett női Eb-ezüstérem nem kevés?
Mondhatnám, hogy de, ha ezt a támogatást mi csak és kizárólag a felnőtt válogatottak versenyeztetésére használnánk fel. Csakhogy ezt a címkézett állami pénzt sportágfejlesztésre és utánpótlásra kapjuk.
Ebből építettünk fel négy ökölvívó-akadémiát, nyolc régiós központot, ebből próbáljuk menedzselni azokat a tehetséges fiatalokat, akik közül egy-kettő talán megmarad a sportág amatőr változatában – a többi ugyanis az első adandó alkalommal elszegődik profinak.
Aki így tesz, azzal nem tudunk mit kezdeni. A szövetségnek ugyanis sem joga, sem lehetősége nincsen arra, hogy a sportolókat röghöz kösse.
Azt sem tehetem meg, hogy a legtehetségesebb fiatalokkal, vagy azoknak a szüleivel szerződést kötök, hogy 24 éves koráig a gyerek ne menjen el profinak.
Már csak azért sem tehetem meg ezt, mert a sportolókkal nem a MÖSZ, hanem az egyesületek rendelkeznek.
Ha pedig a klubok úgy döntenek, hogy a tehetséges gyerek profinak mehet, akkor – bármilyen skizofrén is a helyzet – az állami költségen felnevelt ökölvívók később a profi istállóknak és persze maguknak hajtanak hasznot. Arról nem beszélve, hogy a profik között kezdetben olyan ellenfeleket hoznak, akiket akarnak. Az amatőröknél meg az olimpia első fordulójában megkapod a címvédőt – egy meccs, és mehetsz haza.
Támadói rengeteg váddal illették. Mit gondol ezekről?
Én is olvasom az újságokat, nagyjából tisztában vagyok mindennel. Mondták, hogy milliárdokat loptam el. Húsz éve vagyok elnök.
1996. október 22-én úgy vettem át a szövetség vezetését, hogy évi 38 millió forint volt az állami támogatás.
Ez 1999-ben – két évvel az után, amikor Kovács István és Erdei Zsolt révén két aranyéremmel zártuk a budapesti ökölvívó-világbajnokságot - 74 millióra emelkedett. Kapcsolataim révén évente több mint százmillió forintot hoztam be, hogy egyáltalán életben tudjunk maradni. 2013-ig a hozzánk beérkező pénzek összesen nem tettek ki milliárdos összeget.
Akkor magamat loptam meg, hogy kijöjjön legalább az egymilliárd? Miközben valaki – gondolom pusztán véletlenül – a szövetség irodájából ellopta a gazdasági vezetőnk laptopját. Ez ellen nagyon nehéz védekezni.
Rácz Félix is belém rúgott. Hogy miért? Fogalmam sincsen.
A mi volt versenyzőinket használja. Nevelési díjat soha senki nem fizetett ezekért a srácokért. Nincs még egy olyan sportág, amely elbírná azt, hogy a legnagyobb tehetségeit évről évre elviszik. A mai napig úgy vagyok elnök, hogy egyetlen fillért sem veszek fel a munkámért.
Ellenben minden januárban elutazik Kubába. Kovács István szerint ezek a látszatedzőtáborok semmire sem jók.
Jó hírem van, mert 2017-ben nem utazom, de a válogatott sem.
Az új szövetségi kapitány, ifjabb Balzsay Károly úgy döntött, hogy Kuba helyett Mátraházán készül fel a válogatott a 2017-es Bocskai-emlékversenyre és az esztendő további feladataira.
Ami a korábbi kubai edzőtáborozásokról szóló Kovács-féle megjegyzést illeti, az annyira méltatlan, hogy felesleges is lenne rá reagálnom. Hogy mégis megteszem, annak az egyetlen oka az, hogy volt olyan kubai táborozás, ahol Kovács István is ott volt velünk.
Akkor egyetlen szót sem szólt arról, hogy ami ott megy, az felesleges idő- és pénzpocsékolás.
Természetesen azt soha nem állítottam, hogy az edzőtáborozások alatt minden alkalommal a kubai felnőttválogatottal kesztyűztünk volna.
Akadt olyan, amikor az ifikkel, akadt olyan, amikor a felnőttekkel. Hogy a kubai állami tévé miért a magyar és a kubai ökölvívók felkészülési mérkőzését közvetítette az éppen akkor Havannában zajló cselgáncs-Világkupa helyett, azt ne tőlem tessék megkérdezni. Biztos abban a tévében is csupa komolytalan ember ül.
Ha végignézek az irodája falán, nem lehet nem észrevenni azt a képet, amelyen ön és Kovács István mosolyogva fog kezet egymással. Rég volt, szép volt, igaz se volt?
Miért ne lett volna igaz? Én a mai napig tisztelem Pistát. Olimpiai bajnok, remek televíziós műsorvezető, okos, értelmes ember.
Az, hogy ő évek óta engem támad, köztudott, de ettől még nyugodtan alszom.
És nyugodtan alszik a szövetség elnöksége és a közgyűlés is, amely 2020-ig újra bizalmat szavazott nekem.
Hol romlott el véglegesen ez a kapcsolat Kovács Istvánnal?
Nézze, nekem volt egy olyan elképzelésem, hogy Kovács István lesz az utódom a MÖSZ elnöki székében.
Nem véletlenül választottuk meg annak idején a szövetség tiszteletbeli elnökének.
Csakhogy a Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetségnek van egy olyan alapszabálya, amely megtiltja, hogy a profi ökölvívásban bármilyen posztot betöltő aktív szakember az ország amatőr szövetségének funkcionáriusa legyen.
Ezzel én nem tudok szembemenni. És ezt tudja Kovács is. Az ukrán vagy a kazah szövetség AIBA-általi szétverése volt az intő példa arra, hogy nem érdemes szembeszállni a sportág irányító testületével. Ezért nem lehetett Pista a MÖSZ elnöke, ezért nem maradhatott semmilyen tisztségben nálunk. Hiszen ő supervisorként rendszeresen dolgozik a sportág professzionális eseményein.
Nem gondolkodik el azon, hogy 67 évesen sokkal nyugalmasabb lenne az élete, ha nem ön lenne az elnöke a Magyar Ökölvívó-szövetségnek?
Esküszöm, mintha a feleségemet hallanám. A viccet félretéve, én is látom azokat a folyamatokat, amelyek most a magyar sportban zajlanak. Ott volt a birkózók elnöke, Hegedűs Csaba, a századik magyar olimpiai aranyérem birtokosa. Egy ikon, akit a saját sportágának emberei vadászták le. Az én helyzetem is hasonló, bár nem vagyok sem olimpiai-, sem világbajnok. Lehetek én akármilyen tiszta, ha egyszer leöntenek fekáliával, végem van. Akkor aztán minden előkerül.
Hogy szélhámos vagyok, hogy az Ecseri úton vettem a diplomámat, hogy érettségim sincs, hogy milliárdokat lopok.
Akik engem folyamatosan kritizálnak, soha nem ülnek le velem beszélgetni. Facebook-üzenetek, közlemények, kinyilatkoztatások. Ezzel nehéz mit kezdeni.
Mi a véleménye a magyar élsportban jelenleg zajló folyamatokról?
Nagyon nem tetszik, hogy aktív, vagy már visszavonult sportolók diktálnak, szólítanak fel embereket lemondásra. Emlékszik Badari Tiborra? A világ akkori legjobb harmatsúlyú versenyzője, kétszeres Európa-bajnok volt, 1971-ben Madridban és 1975-ben Katowicében nyert Eb-t. Az 1972-es müncheni olimpia előtt Badari kritizálta a háromszoros olimpiai bajnok Papp László szövetségi kapitány munkáját.
Papp fogta, és kirakta a keretből.
Az az ember nem utazhatott az olimpiára, aki a saját súlycsoportjának legnagyobb klasszisa volt.
Ma ezt egyik sportvezető sem meri megtenni. 1972-ben Papp Laci tudta, hogy Badari az olimpia egyik nagy esélyese. Az újságírók szinte keresztre feszítették, mire Laci bácsi annyit mondott: nyugalom, lesz ökölvívó-aranyérem. Lett. Gedó Gyuri nyert, Kajdi János és Orbán Laci második lett, Botos András meg harmadik. Négy éremmel jöttünk haza Münchenből. Könnyen lehet, hogy Badari saját magától vett el egy olimpiai bajnokságot.
Mégis, volt ereje felülemelkedni ezen, bocsánatot kért, visszatérhetett a válogatottba.
Én senkitől sem várom el, hogy tőlem elnézést kérjen. De azt igen, hogy az alaptalan vádaskodást hagyják abba. Ha nem tudnak a sportágon segíteni, akkor legalább ne ártsanak.
Miért nem utazott ki idén a riói olimpiára?
Két versenyzőnk jutott ki. Fontosabb volt számomra, hogy a srácok edzői menjenek.
Díszpintyként ott lehettem volna az AIBA páholyában, de annak semmi értelmét nem láttam.
Azt mondtam, ha nem tudok a faluban lakni, ha nem lehetek a csapat mellett, akkor minek pöffeszkedjek a sportág nemzetközi hatalmasságai között?
Inkább itthon maradtam. Utólag azt mondom, nem volt ez rossz döntés. Megkíméltem magam egy újabb agyvérzéstől. 67 évesen nem árt vigyáznom magamra. De az önbecsülésemet és a becsületemet nem adom fel, és nem adom oda senkinek.