Arsène Wengerben lassan azok az Arsenal-szurkolók is elveszítik a hitüket, akik már a 2004-es Invincibles idején is a csapatnak szurkoltak. A francia szakember, bár Stan Kroenke tulajdonos nagyon szeretné maradásra bírni, nem biztos, hogy rábólint a szerződéshosszabbítási ajánlatra, sőt
jelen pillanatban az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy bő két évtized után távozik Londonból.
Wenger problémái, amik vélhetően a távozásához vezetnek, tulajdonképpen egy angol sajátosságból adódnak: míg a legtöbb futballkultúrában egy csapat döntéseit a tulajdonos-sportigazgató-edző szentháromságban hozzák meg, addig a Premier League-ben tulajdonképpen teljhatalmuk van a menedzsereknek.
Ezzel a feladattal sokan nagyon nehezen birkóznak meg a világ leggazdagabb bajnokságában, hiszen rengeteg dologra kell egyszerre figyelni, miközben természetesen a legfontosabb a csapat teljesítménye marad. Londoni időszaka első 10 évében úgy tűnt, Wengernek nem okoz gondot a menedzserszerep, és a sikerek idején senkinek sem szúrt, mert nem is szúrhatott szemet, hogy bizonyos készségeknek igencsak híján van a francia.
Diplomás közgazdászként Wenger már játékos-pályafutása utolsó éveit is edzői karrierjének egyengetésére használta. Nemcsak szakmai képzésekre járt, de rájött, hogy nélkülözhetetlen a munkához az angolnyelv-tudás is, így erre is ráfeküdt. Elsősorban gyerekcsapatoknál szerzett tapasztalatokat, de már játékos-pályafutása végén besegített a Strasbourg tartalékcsapatánál, és végül 1981-ben vette át edzői diplomáját.
Amikor az Arsenalhoz került, Wengerről gyorsan kiderült, hogy remek szeme van a futballistákhoz, ráadásul vezetőként képes szigorúan és következetesen irányítani a legnagyobb sztárokat is. A jó megjelenésű, angolul kifogástalanul (bár eltéveszthetetlen francia akcentussal) beszélő menedzser ügyesen mozgott az átigazolási piacon is, és hamarosan eljöttek az első sikerek is.
Mivel a fejben szétzuhant csapatot alaposan összekapta, vasmarokkal uralkodott a játékosok egóján, és egészen kiváló futballistákat hozott a klubhoz,
az Arsenal már Wenger harmadik évében bajnok lett, sőt duplázni tudott,
keveseknek tűnt fel, hogy az igazán képzett edzők feltörlik a franciával a pályát.
Nem arról van szó, hogy Wengernek ne lenne elképesztő agya, de még inkább szeme a játékhoz, az azonban számtalanszor bebizonyosodott, hogy
hiába letisztult gondolkodású, okos edző, ha valami nem a terveinek megfelelően alakul, képtelen váltani.
A komfortzónáján kívül pedig megmutatkozik, hogy a menedzserként minden másban kimagaslóan teljesítő Wenger futballedzőként nem ér fel a legjobbakhoz.
Pedig a játékot nagyon érti, és sok dolgot jól lát. A verhetetlen Arsenalra könnyű mondani, hogy csak azért nyert vele, mert kimagaslóan jó játékosai voltak, ám ez igazságtalanság lenne az edzővel szemben. Először is ezeket a játékosokat jobbára ő nézte ki, és vásárolta meg, másodszor pedig Wenger alkalmazta először Angliában a csatár nélküli rendszert (Bergkamp a középpályára, Henry a bal szélre zárt vissza labdavesztés esetén), amiből pusztító kontrákat vezetett a csapata.
Az Invinciblesnél maradva azt is érdemes megjegyeznünk, hogy a 2000-es évek közepének Arsenal-védői közül eredetileg senki nem volt hátvéd. Ashley Cole csatárt játszott az Arsenal ifijében, Kolo Touré támadó középpályás volt, Lauren pedig a belső középpályás posztján játszott korábban. Wenger azonban mást látott bennük, és az élet őt igazolta.
Amellett, hogy az általa kinézett játékosok sokszor remekül beváltak, Wenger ügyesen tartotta kordában az öltözőt is. Ebből a szempontból a belépője sikerült igazán erősre, hiszen korábban Tony Adamsék állandóan részegek voltak, a menedzser azonban nemcsak a végeláthatatlan piálásnak vetett véget, de rendszert vitt a játékosok étkezésébe, tiltotta a gyorséttermi ételeket, és persze a dohányzást is.
Az Arsenal nyilván sokszor kapott nagyon rossz sorsolást, hol a Barcelonával, hol a Bayern Münchennel volt kénytelen játszani, de Wengernek
nemcsak hogy ritkán sikerült eltüntetnie csapata tudásbeli hátrányát, de gyakran még az ellenfél kezére is játszott.
Ráadásul többször is bukott el úgy, hogy a tudásbeli fölény az Arsenalnál volt, de a kispadon csúfos vereséget szenvedtek a londoniak.
2012-ben Max Allegri okosan tagolt Milanja ízekre szedte a széleken teljesen feleslegesen, viszont makacs kitartással próbálkozó Arsenalt. Wenger az egész meccsen át csak nézte, ahogy a Milan gyémántjának két végén hol Boateng, hol Van Bommel borítja fel csapata középpályájának egyensúlyát, ennek lett az eredménye a 4-0-s vereség.
2015-ben minden korábbinál fájóbb vereséget mért Wengerre Leonardo Jardim, aki tanárian használta ki Wenger háromcsatáros játékát, illetve azt, hogy az első félidőben komoly nyomást gyakorló londoniaknál az ész nélkül előretörő szélső védők óriási területeket hagytak a Monaco kontráinak.
A Bayern győzte le úgy, hogy Wenger a 10-es posztjára tolta Jack Wilshere-t (a vége 1-3 Londonban úgy, hogy a németek rojtosra passzolták a fejét vesztett Arsenal-középpályát), a Barca győzte le úgy, hogy a visszavágón az Arsenal egyetlen kapura lövésre sem volt képes (és az egész meccsen mindössze 9-et passzolt a támadóharmadban). A 2014-es Bayern–Arsenalon Wenger szegény Kieron Gibbst hagyta teljesen egyedül a jobb oldalon Mario Götzével és Philipp Lahmmal, ami súlyos hazai vereséghez vezetett.
Ráadásul ott van még az is, hogy
az Arsenal többször is magának köszönhette, hogy nehéz sorsolást kapott.
2011-ben egy, a csoportban elszenvedett bragai vereség sodorta a londoniak útjába a Barcát, 2013-ban Montpellier-ben sikerült elbukni a csoportgyőzelmet (eredmény: Bayern a nyolcaddöntőben), tavaly pedig hiába győzte le Londonban a münchenieket, közben az Olympiakosz az Emiratesben tudott nyerni, így esély sem maradt a csoport megnyerésére (sőt, a zágrábi vereség miatt a továbbjutás is hajszálon múlott).
Wengert sokkal gyakrabban találták meg amiatt, hogy hiába áll rendelkezésére sok pénz, egyáltalán nem, vagy nem jól költi el a gazdaságilag egyébként igencsak stabil klub pénzét. Ebben van ugyan némi igazság, de a francia közgazdászként pontosan tudja, hogy az Arsenal nem a Real Madrid vagy a Manchester United, akik soha nem mennek csődbe, ezért megpróbált legalább minimális balanszot tartani a könyvekben.
Arról persze nincs szó, hogy Wenger szégyenlősködne a piacon, a jelenlegi szezonban 100 millió euró fölött költött, 2014-ben pedig 118 milliót tapsolt el játékosokra, és bár tény, hogy a stadionprojekt miatt takarékosabbra állt át egy időre,
az igazán nagy baj nem az igazolások hiánya volt, hanem az, hogy a kulcsembereiket nem tudták megtartani.
A nagy takarékoskodás áldozata lett Cesc Fabregas, Thierry Henry, Robin van Persie és Alex Song is, ám ezek a döntések sokkal könnyebben védhetők, mint például a Granit Xhakáért kifizetett 45 millió euró.
Elképzelhető, hogy Wenger nem topedző, de hogy a Premier League történetének egyik legkiválóbb menedzsere, az vitán felül áll. Hiába köszönhet neki nagyon sokat az Arsenal, most talán valóban eljött az ideje, hogy Wenger mindkét fél érdekében felálljon, és átadja a helyét valaki másnak.
Hiába nyert 2014-ben (kilencéves szünet után érkezett egy trófea) FA-Kupát a csapat,
az Arsenal erejéhez, támogatottságához és gazdasági erejéhez képest hosszú évek óta alulteljesít,
és ez odáig vezetett, hogy a klub történetének egyik legeredményesebb edzője kénytelen komoly népharaggal szembenézni.
A Wenger távozását követelők egyre hangosabbak, és mivel nagyon úgy néz ki, idén sem változik semmi (zsinórban hetedszer kiesés a BL-ből a 16 között, otthon pedig reménytelen asszisztálás más csapatok bajnoki győzelméhez), a francia menedzser talán magának is azzal teszi a legjobbat, ha nem fogadja el Kroenke szerződésajánlatát.