Milyen a munka az Audinál? Szeret ott dolgozni?
Imádok ott dolgozni! Én mindig fütyörészve megyek be, és úgy is megyek haza. Jó a társaság, szeretem a kocsikat, gondoljon csak bele: minden nap 50-60 új autóba ülök bele.
Ma egyébként jó kis gyors napom volt, az új munkaerőt tanítottam be. Én már a gyártás utolsó szakaszában vagyok, ahol a végterméket ellenőrizzük, úgynevezett meó, ahol a legapróbb részletekre is oda kell figyelni.
Hogyhogy nem a kézilabdázás világában maradva vállalt munkát? Nem érdekelte pl. az edzősködés?
De, érdekelt az edzősködés, olyannyira, hogy 1992 és '96 között Ausztriában és Németországban is dolgoztam az utánpótlásban. Csak akkor még nem úgy volt, mint most, hogy kimegyek és kint maradok. Kvóták voltak, 18 hónapot kint voltál, hazajöttél, itthon voltál két évet, és csak úgy tudtál visszamenni megint 18 hónapra.
Nekem ez megszakadt Németországban, mert hazajöttem, aztán ugyan fél év múlva mondták, hogy visszavisznek, de nem sikerült. Akkor bementem az Audihoz, azóta is ott dolgozom. A kézilabdához visszatérve még annyit, hogy én hiába szerettem volna edzősködni, havi 50 ezer forintból nem tudtam volna a három gyerekemet eltartani.
Milyenek voltak a viszonyok az 1980-as évek magyar férfi kézilabdázásában?
Akkoriban azért volt hét-nyolc csapat, amelyik a bajnoki címre hajtott, ma van kettő. Sokkal keményebb volt a magyar kézilabda magja.
Nem voltak még légiósok, szerintem sokkal jobban éreztük magunkat, mint a maiak. Nézzünk meg egy Veszprémet vagy egy Szegedet, ahol a magyar játékosok nagyon-nagyon talonba vannak rakva. És előbb vagy utóbb ez biztos, hogy vissza fog ütni.
A nagy számok törvénye alapján több jó csapat több jó játékost is jelent, így pedig a válogatottal is könnyebb volt kiemelkedő sikereket elérni.
Akkoriban is nagyon keményen dolgoztunk mi, hogy egyrészt az NB I-es szintet elérjük, másrészt, hogy a válogatott szintre eljussunk.
Akkoriban mi papíron amatőrök voltunk, akiknek heti két-három edzésük volt – amit persze senki nem hitt el nekünk. Valójában napi négy edzésünk volt a válogatottban Tatán vagy Mátraházán, míg a klubban heti tíz edzés és a mérkőzés volt a penzum.
Az ön saját szemei láttára alakult ki a mai kétpólusú bajnokság. Inkább ártott, vagy használt a Veszprém és a Szeged kiemelkedése a magyar kézilabdának?
Itt azért megkerülhetetlen a pénz szerepe. Ahogy a legtöbb sportágban, úgy a kézilabdában is kiemelkedő szerepe van a pénznek. Jöttek az idegenlégiósok az én gyerekeimet meg talonba tették. A kettőnek (az egyaránt válogatottságig jutó Gergőnek és Tamásnak – a szerk.) kőkeményen kellett dolgozni, hogy eljusson arra a szintre, amire én is eljutottam. Teszem hozzá, nem álltam állandóan mögöttük, inkább csak távolról figyeltem őket. Oldja meg, ha nem tudja megoldani, akkor meg marad azon a szinten, mint a többiek. Hál' Istennek megoldották. Háromból kettőnek sikerült, a kicsi (Ádám – a szerk.) belesérült, így neki már nem adatott meg ez, amit a két nagyobb elért.
Tanított nekik olyan trükköket, amelyek az ön játékát jellemezték aktív pályafutása során?
Ők ebben a miliőben nőttek fel. Ausztriában én voltam az edzőjük két évig, majd itthon folytatták tovább a tanulást. Természetesen tanítottam őket, amit át lehetett adni, azt igyekeztem átadni, ahogy ma is teszem az unokám esetében, játékosan, úgy, hogy észre sem veszi, hogy tanult valami újat.
Sokak szerint Iváncsik Mihály egy saját korát megelőző szélső volt. Honnan merített ihletet a trükkös lövéseihez?
Jártuk a világot, csupa szem, csupa fül voltam, és ellestem apró, pici a dolgokat, a többit pedig hozzátettem. Így jött a cunderezés, a húzott lövés, ami annak idején valóban ritkaságnak számított.
Kik voltak azok, akiktől el lehetett lesni ezeknek a mozdulatoknak az alapjait?
Főleg a jugoszláv, a román és az orosz kézilabdából lestük el ezeket a dolgokat, Kovács Laci bácsi és Mocsai (Lajos) tanár úr aztán ezekből ötvözte össze a magyar kézilabdát.
Mi volt az, ami 1988 és 1990 között sorozatban három bajnoki címre vezette önöket?
Igazából mi egy spontán összeverődött csapat voltunk. Egyesek leszereltek, mások elváltak és hazajöttek.
Én szabolcsi gyerek vagyok, 1979-ben a megyei válogatottal az Oázis Kupában megvertük az ETO-t, engem pedig a meccs után kilenc magyar csapat keresett meg, köztük a nagy Honvéd, a Tromos, a Fradi, az Újpest, a Szeged. Nekem viszont megtetszett Győr, amit aztán a mai napig nem hagytam el, ide nősültem, én már győrinek vallom magam.
Kik voltak a legfontosabb játékosai a csapatnak?
Kézilabdában is az első lépés: végy egy jó kapust. Nekünk kettő is volt: szegény Oross Tibi, aki már nincs köztünk, meghalt autóbalesetben, és Horváth Zsolt. Volt egy jó irányítónk, Tóth László, ő volt az ész a pályán, voltak jó lövőink, remek beállósaink, és a világ két leggyorsabb szélsője, az egyik én magam, Iváncsik Misi, a másik meg az én Csicsay komán, az Ottó.
Tényleg hihetetlenül gyorsak voltunk, de ahhoz, hogy ezt ki tudjuk használni, kapus is kellett. Tibi védett egyet, oda se nézett, csak bedobta üresbe a labdát, mi ketten pedig harcoltunk érte.
Ezek a gyors indulások akkoriban még újdonságnak számítottak.
Annak számítottak. Pedig ez a legkönnyebb módja a gólszerzésnek, indulj, indulj, indulj, és nem fáradsz el. A jugoszlávok is ezt játszották, míg a nagydarab oroszok csak 84-85 körül váltottak a gyors emberekre, mert rájöttek, hogy kétméteres mackós embereiket le kell váltani, mert azok meghaltak a pályán ebben a játékban.
Persze a mai kézilabda már a sokkal gyorsabb a mi korosztályunkhoz képest.
Ma már nincsenek 1,80 alatti szélsők, százkilencvennél kezdődnek, gyorsak, erősek, robusztusak. Akkoriban mi voltunk a gyorsak, ma már az egész játék sokkal gyorsabb.
Akkoriban viszont az az ETO-stílus nemzetközi mércével is sikeres volt, hiszen a csapat 1986-ban megnyerte az IHF-kupát.
Az egy kimagasló év volt számunkra. A válogatottal 1985-ben még B-világbajnokságon játszottunk, a következő évben meg már a vb-döntőt vívtunk a nagy jugoszlávok ellen, amit ugyan elveszítettünk, de az egy nagyon szép eredmény volt.
Az ETO-val pedig megnyertük a magyar bajnokságot és az említett IHF-kupát is. Volt román, orosz, olasz, török, csehszlovák ellenfelünk, és a legnagyobb persze a spanyol Tecnisa Alicante döntőben, amelyikkel oda-vissza hatalmas meccset játszottunk
(az ETO végül 43-41-es összesítéssel hódította el a kupát – a szerk.). Akkor már jöttek föl nagyon a spanyolok. Akkoriban járták a világot, szép csöndben tanulták a szakmát, hogy aztán a kilencvenes években lelépjék az egész világot. Ugyanezt csinálták, csinálják a norvégok, a svédek vagy a franciák is.
Az akkor szintén csúcson lévő focicsapathoz viszonyítva milyen volt az önök népszerűsége? Megtelt a bajnokikon a Magavassy-sportcsarnok?
Persze, hogy megtelt. Nagyon jóban voltunk egymással. Szegény Verebes Józsi bácsi, isten nyugosztalja, ha kötelezővé nem is tette, de ahogy mi kijártunk a focisták edzéseire és meccseire, ugyanúgy jöttek ők is a mi gyakorlásainkra és mérkőzéseinkre. Sőt játszottunk velük kispályás meccset, nagypályás meccsen pedig egyszer meg is vertük a nagy Verebes-csapatot. Telt ház volt itt is, ott is, nem tudtunk úgy végigmenni a városban, hogy ne kiabáljanak utánunk. Mondjuk, most sem tudunk.
Ekkortól mondhatjuk, hogy Győr igazi sportváros lett?
Szerintem igen. Akkoriban tizenkilenc szakosztálya volt az ETO-nak.
Miért tűnt el mégis a férfi kézilabda erről a palettáról?
Egyrészt a pénz miatt, másrészt pedig azért, mert olyan döntést hoztak egyesek, hogy a férfi kézilabdát hanyagolni kell, és inkább a lányok kerüljenek előtérbe. És ez azóta is így van.
Ön szerint egyébként lenne igény ma is egy férfi csapatra?
Természetesen! Győrött ma is óriási igény van a férfi kézilabdára. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy telt ház lenne, mint Veszprémben és Szegeden van.
Mire lenne szükség, hogy feltámadjon a férfi kézilabda a városban? Szükség lenne, tegyük fel az Audi ETO támogatására, vagy lehetne tőlük külön is boldogulni?
Véleményem szerint egy olyan nagy céget, mint az Audi mindenképpen be kell csempészni, mert stabil háttér nélkül nem menne.
Az Audi nagyon sok mindent támogat, de cserébe elvárja a minőséget, legyél ott az első háromban, de még inkább legyél te a legjobb. Ezért is hozunk kész játékosokat, mert nincs idő kinevelni a fiatalokat.
Az Audi részéről egyszer sem merült fel az elmúlt 23 és fél évben, hogy esetleg egy férfi csapatot is támogatnának?
Nézze, ők pontosan tudják, hogy én ki vagyok, mit értem el. De az a helyzet, hogy akik döntenek, azok a női kézilabdában látják a lehetőséget. Kellene egy olyan vezetőség, amelyik azt mondja, hogy jó, akkor nézzük meg a férfi vonalat is. Egyébként a foci is hasonló helyzetben van.
Az unokák közül kézilabdázik már valaki?
Igen, a nagyobb 12 éves, ő már jócskán benne van a sportágban, az édesapja, Gergő az edzője, aki ugyanazt csinálja, amit én is csináltam annak idején vele: segíti, támogatja, de nem erőltet rá semmit. Válasszon magának egy sportágat, amihez van kedve, és azt csinálja. Neki a kézilabdához van kedve, én pedig remélem, hogy szép eredményeket fog elérni.
Követi a mai kézilabdát? Tetszik önnek az az irány, ahogy a játék fejlődik?
Persze, hogy követem, és nagyon tetszik a mai kézilabda. Sokat változott a játék, de szerintem jó felé megy a kézilabda. Védik a játékosokat, a szélsőket, nekem háromszor törték el az orromat, valósággal összetörtek bennünket, míg ma bátran lehet indulni, tudják a játékosok, hogy nem fogják őket elütni. Ettől persze ez még mindig egy kőkemény sportág, ahol szemtől szemben megy a harc. A szurkolók is ezt szeretik, a látványt a harcot. A mi időnkben is előbb parketta volt, majd jött a műanyag borítás.
Megizzadtam a meccsen, kaptam egy labdát, bevertem a szélről, majd hason átcsúsztam a hatos másik oldalára, miközben tombolt a csarnokban lévő kétezer ember. Ezt az élményt nem lehet elfelejteni!
Januárban férfi kézilabda Európa-bajnokságot rendezünk Szlovákiával közösen. Hogy látja a mai magyar válogatott esélyeit?
Bizakodó vagyok, ügyesek lesznek ezek a fiatalok. Az egy nagyon jó irány, amit a szövetségben kitaláltak, hogy a 18-20 év körüli tehetséges fiatalokat adjuk kölcsön a francia, a spanyol bajnokságba, tanuljanak, fejlődjenek, majd hazatérve már be lehet őket dobni a mély vízbe. Annak idején szerintem mi egy kicsit későn váltottunk, Gergő fiam mondta is anno, hogy, apa, ha Lajoson múlna, te még mindig játszanál.
Mondjuk az is igaz, hogy ötven és fél évesen hagytam abba a játékot, akkor is azért, mert megígértem, hogy az első unkám születésekor visszavonulok. Ha nem született volna meg, szerintem simán játszottam volna hatvanéves koromig is. Már szégyelltem magam, hogy ötven fölött lefutottam a 25 éveseket, és közben 10-12 gólokat lőttem az NB I/B-ben.
Melyik csapatban volt ez?
Komáromban. De úgy kezdődött, hogy öten elmentünk Pápára egy járási bajnokságban szereplő csapathoz, hogy majd játszogatunk, és kétévente eggyel feljebb lépünk. Hát, nem így alakult, négy év múlva a járásiból, a megyein és az NB 2-n át már NB I/B-sek voltunk. Öt év után aztán egyszer telefonon közölték, hogy öregek vagyunk, viszlát.
Másnap már hívtak Komáromból, hogy nem akarok-e náluk játszani. Persze, hogy akartam.
Egyből feljutottunk az NB II-ből az NB I/B-be, akkor én előre álltam, megválasztottam magam csapatkapitánynak, és megmondtam, hogy vagy az lesz, amit mondok, vagy már ott se vagyok. Nem lesz beugrálás a pályára a kispadról, meg hasonlók. Én tartottam az edzések előtt a bemelegítést. Nem volt több beszélgetés, meg lötyögés futás közben, hogy én futok elől az öreg, a fiatalok meg hátul lötyögnek. Végül öt évet töltöttem ott, nagyon szerettem, meg is becsültek.
De játszok az öregfiúkkal is, nyolcszoros Európa-bajnok vagyok. Ott van a csapatban Kovács Mihály, Kedves László, Budai Ferenc is játszott még pár éve, illetve egyszer már Gyurka Jánost is sikerült megfűznünk, ezt a csapatot is imádom.
Egyedül edzek minden nap, futok itt az erdőben, súlyzózok, a nagy tornák előtt kőkemény hathetes felkészülést csinálok. Próbálok úgy élni, mint, amikor profi voltam, dolgozom, nem élek vissza semmivel, beállok a sorba, és hadd menjen.
Az 1980-as években a magyar mezőny egyik legszebben focizó csapatának, a Rába ETO-nak a győri legendájával, Hajszán Gyulával készült interjúnk a következő oldalon érhető el!