„A mi időnk lejárt."
„Mészöly Kálmán, minden bizalmunk benned van."
Két ikonikussá vált mondat a 81 éves korában meghalt Mészöly Kálmán életéből. Két olyan mondat, amely azoknak az agyába is belevésődött, akik amúgy nem foglalkoznak napi szinten a focival.
Az első, az 1969. december 3-i csehszlovákok elleni megismételt vb-selejtező Marseille-ben, amelyet azért kellett lejátszania a csapatnak, mert az akkori szövetségi kapitány, Sós Károly a prágai „normál" vb-selejtezőn a szünetben le akarta cserélni a magyar csapat addigi legjobb emberét, Mészöly Kálmánt. A döbbent csapatkapitány, Göröcs János rohant oda Sóshoz, hogy azonnal vonja vissza a cserét. Mészölyt a zuhany alól rángatták ki, amúgy a magyar válogatott a szünetben 3-1-re vezetett. A második félidőben Sós mégis cserélt, a vége 3-3 lett. Ha ott, ezen a meccsen Magyarország nyer, nincs Marseille, nem jönnek a csehszlovákok, s talán soha nem hangzik el az ikonikus Mészöly-mondat: „A mi időnk lejárt."
Keresem a szavakat, mert most tényleg megállt az idő egy pillanatra. A magyar labdarúgás egyik legnagyobb egyéniségétől búcsúzunk. Mészöly Kálmán 61 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, az 1962-es chilei világbajnokságon ötödik, négy évvel később, az angliai vb-n a hatodik helyezett magyar csapat tagja volt. 1964-ben Európa-bajnoki bronzérmes, világválogatott, Európa-válogatott, négyszeres magyar bajnok focista. Háromszor volt szövetségi kapitány, pontosan ugyanannyi alkalommal (61-szer) ült edzőként a nemzeti csapat kispadján, mint ahányszor magára húzhatta a válogatott mezét.
Az 1966-os angliai világbajnokságon sérülten, felkötött karral is vállalta a játékot a világbajnoki címvédő Brazília ellen.
Amikor a 75. percben a bíró tizenegyest ítélt a magyar válogatott javára, szemrebbenés nélkül állt oda a büntetőnek, s rúgta be azt a brazilok kapujába. A játékostársak közül többen nem mertek odanézni, Albert Flórián a szeme elé tette a kezét, Baróti Lajos szövetségi kapitány visszaugrott a fülkeszerű kispadhoz, csak a meccset a rádióban közvetítő Szepesi György mondta, hogy „ez nem néz oda, az nem néz oda, nekem oda kell néznem, Mészöly Kálmán nekifut, lő, góóóóóóóóóóóóóllllllllll!" Előtte persze még azt is elmondta a riporter, hogy minden bizalmunk benned van. S Mészöly ekkor is tudta, mi a feladata.
Szívember volt, soha nem rejtette véka alá a véleményét, pedig ha olykor kiprésel magából egy, a mai kornak megfelelő, jólfésült, semmitmondó mondatot, akkor talán kevesebbszer kerül bajba.
Gondolkodás nélkül mondott igent László György azon kolosszálisnak tűnő ötletére, hogy az 1981-es Magyarország-Norvégia vb-selejtezőn kis mikrofont tegyenek a szintén legendássá vált kockás zakójának szivarzsebébe. Aztán jött a meccs, jöttek a csapatok, forogni kezdett a kamera, nyertünk 4-1-re, Magyarország Mészöly Kálmán vezetésével kijutott az 1982-es világbajnokságra. Megszületett az „...és Mészöly Kálmán, a kapitány" című film, amit a tévébemondónő úgy konferált fel, hogy megkérte a kedves szülőket, a gyerekeket vigyék el a tévékészülékek elől. Micsoda bornírt megfogalmazás volt ez, atyaisten. Hiszen a filmben – és ott, a Népstadionban, a kispadon – Mészöly Kálmán csak azt tette, amiért már 1966-ban minden bizalmunk benne volt. Hogy káromkodott? Hogy csúnyán beszélt? Igen. Mutassanak nekem még egy olyan szövetségi kapitányt, aki adott helyzetben nem így tett volna. Mutatni ma már ilyet persze nem lehet, a modern focivilágban esély sincs arra, hogy a hatalmas tudású mestereket meccs közben megközelítsük, nemhogy a zakójuk zsebébe bármit is beletegyünk. Ezt a filmet nagyon sokszor láttam. Minden egyes évben, amikor új osztályom indul a médiaiskolában, ez az a film, amit együtt nézünk meg a fiatalokkal. S amikor a meccs végén egy járni is alig tudó ember örömében szinte eldobja a mankóját, amikor többen örömükben a füvön sírnak, amikor az öltözőajtóban a válogatott játékosok sorra ölelik át a kapitányt, akkor értjük meg igazán, mit is jelentett az országnak az a siker, mit jelentett az, hogy Mészöly Kálmán volt a kapitány.
A fiatalabbak persze már csak arra emlékeznek, hogy a könnyeivel küszködő Mészöly Kálmán 2007. április 18-án, a Ferihegyi repülőtéren mond szenvedélyes beszédet azok után, hogy Magyarország nem kapta meg a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság rendezési jogát, pedig azt – ahogy Mészöly Kálmán fogalmazott – nekünk ígérték.
Dobjanak ide követ, vagy üssenek agyon, a büdösúristenit neki. Belebolondulok, beleőrülök, nem tudtam nyilatkozni, sírva fakadtam, amikor kijött az eredmény. És azért fogok dolgozni, amíg élek, hogy hátha valami sikerül. Vesztettünk"
Aztán kiment az épület előtt és ott sírt az az ember, aki részese volt a brazilok, az angolok vagy éppen a franciák legyőzésének. Becsaptak bennünket, át lettünk verve, mint oly sokszor, s ezt a magyar futball most eltávozott szívembere nem tudta megemészteni. Mint ahogyan azt sem, hogy – szerinte – az 1990-es bergeni Norvégia elleni Eb-selejtezőn (0-0) a tévériporter, Knézy Jenő szerinte rosszul közvetített. Mészöly Kálmán persze a meccs közben ezt nem hallhatta, de mire a csapat beért a bergeni szállodába, a jóindulatú, Budapesten maradt súgók már teljesen felzaklatták a kapitányt. 1995-ben az Izlandon elszenvedett 2-1-es vereség után egy kamionsofőr is Mészölyre húzta rá a vizes lepedőt, az újabb botrányt követően megint sokan dörzsölték a tenyerüket és bántották azt az embert, akiről néhány évvel korábban ódákat zengtek, aki mellett ott dongtak a nagy sikerek idején, mert akkor még sikk volt a Kálmán oldalán mutatkozni, akkor még sikk volt hozzá dörgölődzni, miként sikk lett a balsikerek idején belerúgni.
Tudtuk, hogy nagyon beteg, mégis, hittünk egy olyan csodában, amiről szintén tudtuk, hogy nem fog bekövetkezni. 2018. január 12-én egy ország sírt, amikor az egyik utolsó nyilvános fellépésén csodálatos beszédet mondott a Nemzeti Színházban abból az alkalomból, hogy az MLSZ életműdíját megkaphatta. Még éppen időben, még olyan állapotban volt, hogy át tudta venni, s amikor a fiára, Mészöly Gézára támaszkodva bejött a színpadra, tényleg megríkatott mindenkit. Mert ez az ember, ez az egykori óriási klasszis focista velünk együtt sírt a színpadon, miközben az MLSZ-től kapott vázát szorongatta, s miközben mindenki neki tapsolt, aki azon az estén ott lehetett a nemzet színházában.
„Gyenge pali vagyok. Hát ez nagyszerű élmény ennyi ember előtt. Sokat játszottam, sok ember előtt, nagy stadionokban, de ilyen fogadtatásban, ilyen tapsviharban még az utolsó mérkőzésemen sem volt részem. Sajnos már nem vagyok egy fiatal, huncut kölyök, de azt még meg szeretném élni, hogy a magyar labdarúgó-válogatott olyan eredményt érjen el, hogy világbajnokságra ki tudjon jutni, mert erre nagy szükség van. Nekünk csak a futball, az volt az első. És kérem, soha ne felejtsék el: Hajrá, magyarok!"
Mészöly Kálmán: nyugodj békében.
