Péni István: Utólag már tudom, hogy hiba volt elindulni Delhiben a csapatversenyen

A magyar férfi puskacsapat tagjai között kirobbant konfliktus tematizálta az elmúlt napokat a magyar sportlövészetben. Az Új-Delhiben megrendezett VK-versenyen Péni István és Pekler Zalán visszalépett a csapatversenytől, mert konfliktusba keveredtek a csapat harmadik tagjával, Sidi Péterrel. A 24 éves Péni Istvánt szomorúsággal tölti el a történet, de ma már nem lépne vissza, ugyanakkor ebből a helyzetből is a lehető legjobbat akarja kihozni. Nagyinterjú a sportág évek óta legeredményesebb fiatal magyar versenyzőjével, aki ifjúsági olimpián már nyert aranyérmet és ezt az álmát idén, Tokióban is szeretné megvalósítani.

Budapesten vagyuk a Mexikói úti lőtéren. Mielőtt elkezdjük az interjút, Péni a lőállásba invitál. Pontosabban leültet, mert ülve mégiscsak jobban tudok lőni, mint állva. A pisztoly nem az én műfajom, a puskával jobban megy, a kezdeti nehézségek után már egy 8-as is virít a táblán. Majd a tőlem 10 méterre lévő számítógépes lufikra és almákra célzok azzal a fegyverrel, amellyel a magyar ifjúsági olimpiai bajnok is lő a versenyen. Elképesztően nehéz, nem is gondoltam volna, mennyire az. Amúgy ezt az interjút már korábban megbeszéltük, csak aztán az élet is elsodorta, meg történtek olyan események is, amelyek alaposan felkavarták a fiatal sportoló mindennapjait. Szóval, bár eredetileg az olimpiára készülő Péni István személye lett volna a középpontban, nem tudtunk szó nélkül elmenni a minap Delhiben történtek mellett.

Emlékezetes pillanata volt a 2016-os riói olimpiának, amikor a cselgáncsozó Tóth Krisztián szinte sírva nyilatkozott az újságíróknak arról, mennyire nehéz egy egyéni sportoló helyzete az olimpián, hiszen a judóban ha valaki egyszer hibázik, azonnal kiesik és a kukába dobhatja négy év munkáját. Meg azt is mondta, hogy ezekre a helyzetekre nem lehet felkészülni és hosszú időbe telik, amíg valaki ezt feldolgozza. Ez valóban így van?
Nem tudok vitatkozni Tóth Krisztiánnal, mert teljesen igaz, amit mond. Amúgy ezen a versenyen én is kint voltam, láttam, mi történt, nekem is rossz érzés volt. Sportlövészetben talán annyival jobb a helyzet, hogy mi nem egy, hanem több számban indulhatunk az olimpián, de az is igaz, hogy a lehetőségek csökkenésével a nyomás is nő rajtunk. A lövészetet sokáig lehet csinálni, a judót nem. Itt bőven vannak 40 feletti kiválóságok. Igaz, ennek meg az a hátránya, hogy minden korosztálynak a legjobbjai maradhatnak csak benne az élmezőnyben.

Én például most két világranglistát is vezetek, azonban jelenleg ez az olimpiai szereplés szempontjából bíztató, de nem feltétlen mérvadó.

Amúgy jó, hogy említette Tóth Krisztiánt, mert már évek óta a judó termükben tréningezem. A fizikai felkészülésemet nagyon sokban segíti az, hogy saját testsúlyos edzéseket tudjak elvégezni.

Azt a mentális terhet, amelyet egy olimpiai szereplés jelent, hogyan tudja feldolgozni?
Ehhez tényleg nagyon erősnek kell lenni. A kívülálló csak azt látja, hogy egy Budapesten, a Fehér úton megrendezett országos bajnokság külsőre pont ugyanolyan, mint egy olimpiai döntő. Külsőre valóban, hiszen a szabályok ugyanazok. A távolság sem más, a puskám is ugyanolyan.

Az olimpián teljesen normális emberi reakció lenne, hogy az egekbe szalad a pulzus, de sportlövészetben pont az a lényeg, hogy a lehető legnyugodtabb állapotban lőjjek.

Idehaza – bármit is csinálok – nem tudom szimulálni azt az érzést, ami egy olimpián történik.

Péni István egy 2019-es kínai VK-versenyen Forrás: Xinhua via AFP/Xinhua News Agency/Lin Shanchuan

Mert itt nincsen akkora nyomás, nincsen akkora teher és az ellenfelek sem ugyanazok.

Ilyenkor eszembe jut, mennyivel jobb lenne egy fizikai sportágat űzni, ahol beugrok a medencébe, kihajtom magam, mint az állat és vagy nyerek, vagy nem.

A lövészetben az olimpiai döntőben kiugrik a szíved a helyéről, miközben a legnyugodtabb helyzetbe kell magad helyezned. Ha ezt nem tudod szabályozni, véged van, nem tudsz nyerni.

Azt nem értem, hogy ön – bármely versenyről is legyen szó – nem találkozik az ellenfeleivel. Hiszen bemegy a saját lőállásába, s ott lő. A többiek meg a sajátjukban. Ez esetben nem mindegy, hogy milyen erősségű mezőnyben kell versenyeznie?
Amit most elmondott, az az ideális állapot. Csakhogy az ember nem ilyen, hanem kiváncsi.

Ez azt jelenti, hogy verseny közben arra is figyel, mit lőnek a többiek?
Talán most már kevésbé, de amúgy erről van szó. Ezt sok év rutinjával lehet leküzdeni. Az igazi klasszisok nem nézik a másik eredményeit verseny közben.

Élete első olimpiáján a 12. helyen végzett Rióban Forrás: Sputnik via AFP/Ramil Sitdikov

Rióban az olimpián még nehezen tudtam kizárni. Amúgy a mezőny többi tagja is ugyanígy cselekszik. Az emberi természettel nagyon nehezen lehet szembe menni.

Próbálok most nagyon udvariansan fogalmazni: a sportlövészet Magyarországon nem tartozik a populáris sportágak közé, kevés embert érdekel igazán. Miközben mondjuk egy úszó, vagy egy kajak-kenus teljesítménye sokkal inkább az érdeklődés középpontjába kerül. Ezt mennyire nehéz feldolgozni?
Ami Magyarországon populáris, az a világ sportjában nem biztos, hogy az. A sportlövészet a világon mindenütt jelen van.

Az egyik legszélesebb bázissal rendelkező egyéni olimpiai sportág. Németországban az ottani sportlövő szövetségnek 2 millió tagja van. Ugyanez a szám Magyarországon 4500.

Itthon ennek a sportágnak a kultúrája jóval kisebb, mint akár a németeknél, akár a svájciaknál. Tisztában vagyok azzal, hogy mi csak akkor vagyunk igazán érdekesek, ha egy olimpián jól szerepelünk.

Ó, erre tudnék egy érdekes történetet mondani. Amikor 1980-ban, a moszkvai olimpián Varga Károly nyert, a magyar sportújságírók egy része egymástól kérdezgette, hogy ki az a Varga? Ott sem voltak a lőtéren.
Igen, ismerem ezt a történetet. A mi sportágunkban egy adott napon, az olimpiai versenyen az indulók között legalább húsz olyan sportlövő van, aki akkor ott nyerhet.

Ugyanakkor az sem javítja az ismertségünket, hogy az olimpián a mi sportágunk az egyetlen, amelynek a selejtezőjét nem adja élőben a tévé.

Mert lehetetlen megoldani, hiszen egyszerre annyian lőnek, hogy ezt nem lehet élvezhetően közvetíteni. Sok-sok apró mozaiknak kell összeállnia ahhoz, hogy valaki olimpiai bajnok legyen.

Önnek mi hiányzik ehhez? Hiszen ifjúsági olimpiát már nyert.
De az olimpiát ebben a sportágban jellemzően nem húszévesek szokták nyerni, én Rióban 19 éves voltam. Ha ezt nézem, akkor van még jó pár évem ehhez. De nem lehet azt sem kizárni, hogy pont Toikóban jön el az a nap, amikor én nyerek meg egy versenyt.

Soha nem unta meg a lövészetet?
Soha. Én gyerekkoromtól kezdve ezt csinálom, nálunk a családban a szüleim is lőttek. Habár majdnem focista lettem, csak aztán egy komoly térdsérülés akadályozott meg ebben.

Péni István lő a férfi puskások 50 méteres versenyében az indiai VK-versenyen Forrás: AFP/Prakash Singh

Nagyon motivált vagyok. Tavaly a koronavírus alatt minden versenyünk elmaradt, el tudtam menni kicsit nyaralni. De miközben a vízparton feküdtem, akkor is azon járt az eszem, hogy nem követek-e el azzal nagy hibát, hogy nem edzek. Ilyen vagyok. Nekem a lőállás egyfajta menedék.

Mitől?
Az élet összes problémájától.Olyan, mint egy meditácó. Ott teljesen el tudom felejteni a külvilágot, miközben azt csinálom, amit szeretek.

Az élet más területén is tud olyan meditatív állapotba kerülni, mint a lőállásban?
Kevés helyen. Szinte csak a lőtéren. Ha nem ott vagyok, akkor a saját gondolataimra tudok ennyire erősen koncentrálni, de ez meg a környezetemre nincs annyira jó hatással, mert ekkor, ha hozzám szólnak, nem nagyon hallom meg.

Én egy hosszú repülőúton is azon agyalok, hogy miként tudnék jobban lőni, koncentrálni.

Ha nem ezt teszem, akkor tanulok. Angolul és németül felsőfokon beszélek, tudom, hogy erre a sportágra nem alapozhatom az életemet. A Corvinus Egyetemen gazdálkodás-menedzsmentet tanulok – angol nyelven. Az életem célja az, hogy minél komplexebb legyek. Nem biztos, hogy engem 40 évesen is a lőtéren találhat meg. De ha mondjuk Tokióban nyernék, biztosan nem hagynám abba a versenysportot. Egy olimpiai győzelem abban segíthet, hogy az élet más területén is jobban építhessem magam.

Látja már maga előtt a tokiói olimpiát?
Csak azt tudom, hogy melyik napon melyik számban lövünk, de minden más nagyon bizonytalan most. Sok mindent hallani, hogy csak a versenyekre, meg a hivatalos edzésekre mehetünk a lőtérre. A körülmények mindenkinek egyformák lesznek, erre sem előre, sem utólag nem érdemes hivatkozni.

Eszébe jut az, hogy akár el is maradhat az olimpia?
Most már nem. Az elmúlt évben többször gondoltam erre, mert nagyon bizonytalan helyzetben voltunk.

A játékok elmaradása számomra – és sok ezer sportoló számára – óriási dráma lett volna.

Nekünk az olimpia a fő verseny, mindent ennek rendelünk alá.

Péni István, aki gőzerővel készül a tokiói olimpiára Forrás: Péni István

Ugyanakkor szerencsés helyzetben vagyok, mert koromnál fogva még előttem van pár olimpia. Mit mondjanak azok, akiknek Tokió lenne az utolsó?

Hitte volna valaha, ami a világgal most megtörténik?
Soha nem gondoltam erre. Ez tényleg elképzelhetetlennek tűnt, most meg ebben élünk és naponta szembesülünk azokkal az állapotokkal, amelyeket a járvány okoz. Én ebben is igyekeztem a legjobbat megtalálni.

Amikor nem versenyeztünk, akkor is igyekeztem a dolog jó oldalát megfogni. Újra szembesültem azzal, mennyire szerencsések vagyunk mi, élsportolók, hogy azt csinálhatjuk, amit szeretünk.

Hiányzik az életéből a nagyobb ismertség?
Nem. Engem a lövészet szeretete motivál és nem az, hogy ettől legyek híres ember. Néha azért jó lenne elbújni. Ha belépek egy lőtérre, akkor ez lehetetlen. Sokan jönnek oda beszélgetni. Én ott nem lehetek senki, mert példaképként kell viselkedni. Ez sok plusz terhet ró az emberre.

De egy bevásárlóközpontba azért be tud menni nyugodtan, ugye?
Oda persze. Ha nyernék egy olimpiát, valószínűleg ez is megváltozna. Jó lenne ezt átélni, valahogy túl tudnám élni.

Azt, ami az elmúlt hetekben történt önnel Új-Delhiben, mennyire túlélhető?
Nézze, én ezen a versenyen három ezüstérmet nyertem.

De nem vagyok ostoba, tisztában vagyok azzal, hogy mindenkit az a balhé érdekel, amely Indiában velünk történt.

Mi lepte meg jobban? Az, hogy ez az ügy egyáltalán megtörténhetett, vagy az, hogy egyetlen pillanat alatt kezdett el önre is lőni a magyar sportközvélemény? Hogy egyesek hazaárulónak kiáltották ki, hogy mások örökre kizárnák a válogatottból?
Nézze, én tudatosan távol tartom és tartottam magam a kommentektől. Nem hibáztatok senkit, hiszen ők a részleteket nem ismerhetik. Ebből a helyzetből is igyekeztem azt kihozni, hogy miként tudok egy ilyen esemény közepette is az olimpiai felkészülésemre koncentrálni. Új-Delhiben akkor, abban a pillanatban azt láttuk a legjobb döntésnek, hogy kiállunk a lőállásból és nem versenyzünk a csapatversenyben.

Mai ésszel visszatekintve erre a pillanatra, ugyanígy cselekedne?

Mai ésszel nézve nem.

Utólag tudom, hogy a sok rossz opcióból, nem a legszerencsésebb volt otthagyni a versenyt és kiállni a lőállásból. Indiában olyan helyzetbe kerültünk, hogy abból a szituációból nem jöhettünk ki jól. Mi abban a hiszemben mentünk ki az indiai versenyre, hogy a Magyar Sportlövő Szövetség erre a csapatversenyre nem nevezett be bennünket.

Péni István az ezüstéremmel a Delhiben rendezett VK-versenyen, ahol a magyar sportoló háromszor állhatott fel a dobogó második fokára Forrás: AFP/Prakash Singh

Amikor kiérkeztünk Delhibe, a regisztrációkor ezt a versenyt mi kihúztuk – volt nálunk erre egy dokumentum, tehát jeleztük, hogy itt nem indulunk. Még az utazás előtt egyeztettem a szövetségi kapitánnyal, hogy ezen a csapatversenyen nem versenyzünk.

Aztán azzal szembesültünk, hogy rejtélyes módon mégis be lettünk nevezve a csapatversenyre. Ezt nem értettük, és azt hittük, hogy a szövetség utólag mégis benevezett bennünket.

Ekkor Pekler Zalán és edzői többször arra kértek, induljak el. Ebbe nehezen belementem. Ez a részemről hiba volt. De azért tettem, hogy a társaimnak is legyen esélyük arra, hogy érmet nyerjenek, hiszen az egyéni versenyben nem tudtak dobogóra állni. Pekler Zalánnak soha nem volt még világkupa érme. Ebben szerettem volna segíteni neki, hogy ő is dobogóra állhasson és áttörhessen egy belső gátat. Annak ellenére mondtam igent, hogy gyomorfertőzéssel lőttem, három napig piritóson éltem Delhiben.

Tehát ma már nem indulna el ezen a csapatversenyen?
Egészen biztosan nem. Nekem azon a napon volt egy egyéni döntőm, amin ezüstérmet nyertem, másnap meg Dénes Eszterrel az 50 m-es vegyes számot lőttük.

Egyébként Dénes Eszterrel az olimpiai vegyes számban világcsúcsot lőttünk, majd a döntőben ezüstérmet szereztünk.

Pontosan azért nem akartam a csapatversenyben is lőni, mert nem illett bele a felkészülésembe, abba a programba, amely az olimpia jegyében zajlik már.

Muszáj volt egyáltalán elutazni erre az indiai VK-versenyre?
Azok után, hogy a februári finnországi légfegyveres Eb-t törölték és a következő nagy verseny májusban az eszéki Európa-bajnokság lesz, mindenképpen érdemes volt elutazni, holott az előzetes terveink között nem szerepelt az indiai indulás. Végül nagy mezőny gyűlt össze Delhiben, a legjobbak ott voltak, ne feledje, ez olimpiai kvótaszerző viadal is volt egyben.

Eddig nem ejtettük ki Sidi Péter nevét, de az ő személye megkerülhetetlen ebben a beszélgetésben. Azon gondolkodom, hogy nem az lenne a legegyszerűbb megoldása a konfliktusok kezelésének, ha ön, mint fiatalabb versenyző egyszerűen eléállna és azt mondaná: Péter, felejtsünk el mindent, itt a kezem. Ez elől ugyanis nagyon nehezen lehetne kitérni.

Ez a kézfogás többször megtörtént. Nekem és a jelen sportlövőinek ez a helyzet nem új. Én ebben élek évek óta. Azért tudom kezelni, mert ebben nőttem fel.

Most is meg fogok ezzel küzdeni. A különbség az, hogy most nagyobb nyilvánosságot kapott ez a konfliktus.

Péni István ma már tudja, hogy hiba volt elindulnia a Delhiben rendezett csapatversenyen Forrás: Péni István

Ezzel együtt reménykedem abban, hogy ezt is meg lehet oldani.

Szomorú vagyok emiatt, mert az én felkészülésem, a tehetségem és karakterem mást érdemelne, mint ami itt zajlik.

Ha ön minden versenyen az 58. és a 70. hely között végezne, más lenne ez a viszony?

Nyilvánvalóan más. Sidi Péter fantasztikus lövő. Amit a pályafutása alatt elért az tényleg elképesztő, példaértékű.

Ugyanakkor vannak olyan dolgok, amelyek nem azok. 2015-ig amúgy kiegyensúlyozottabb volt a viszonyunk, de akkor én szinte még gyerek voltam. Felnéztem rá, ő volt a sportág nagy ikonja. Igyekeztem barátkozni vele, jobb volt a viszonyunk. Utána romlott el minden amikor a szövetségi kapitány a bakui Európa-játékokon az eredményeim alapján a kettőnk közül az én indulásomat támogatta a vegyes számban.