Kerékforgatók: A versenypályákon ő volt az amerikai álom

Olasz bevándorlók fiaként a szegénységből indult, majd Amerika egyik legünnepeltebb autóversenyzője lett. Szinte mindent megnyert, amit lehetett, és a Forma-1-ben is felért a csúcsra, de így sem teljesen elégedett a karrierjével. A valaha volt egyik legsokoldalúbb autóversenyző, Mario Andretti 1940. február 28-án született.

A minden idők legjobb Forma-1-es versenyzőit felsorakoztató listákon Mario Andretti neve ritkán szerepel az élmezőnyben, és egyetlen világbajnoki címét, valamint 12 futamgyőzelmét figyelembe véve ezen valószínűleg nem sokan lepődnek meg. Az 1940. február 28-án született Andretti rendkívül gazdag pályafutásának azonban csak egy kisebb hányadát tették ki a Forma-1-ben eltöltött évek, a teljes karrierjét tekintve pedig mindenképpen az autóversenyzés legnagyobbjai között kell említeni.

Andretti 1959 és 1994 között 36 idényt versenyzett végig, de utána is rendszeresen feltűnt a legkülönfélébb futamokon. Bár napjainkban is találunk olyan versenyzőket, akik egyszerre több bajnokságban megállják a helyüket, Andretti sokoldalúsága mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen volt: az Egyesült Államok földes oválpályáiról indulva később győzelmeket aratott a Forma-1-ben, az IndyCarban, a NASCAR-ban, hosszútávú versenyeken és hegyiversenyeken, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A különböző műfajokat ráadásul pályafutása legnagyobb részében párhuzamosan űzte: előfordult, hogy egy Forma-1-es futamot követő hétvégén már az IndyCarban aratott győzelmet, a következő héten pedig egy hosszútávú futam végén ünnepelhetett.

Ő az utolsó, aki az Egyesült Államok színeiben nyert F1-es nagydíjat, és 1999-ben az évszázad legjobb amerikai versenyzőjévé választották. A tengerentúlon ma is töretlen a népszerűsége, amihez az is hozzájárult, hogy sokan benne látják az amerikai álom megvalósulásának egyik tökéletes példáját - Andretti ugyanis egy szegény bevándorlócsalád fiaként küzdötte fel magát a csúcsra.

Minden Ascarival kezdődött

Ikertestvérével, Aldóval 1940-ben születtek az olaszországi Montonában. A család viszonylagos jómódban élt egészen addig, amíg a második világháború végén a kisvárost Jugoszláviához nem csatolták. Mivel nem hagyták el rögtön Montonát, az ott hatalomra jutott kommunista uralom alatt szinte minden tulajdonukat elveszítették, ezért végül visszatértek Olaszországba. Ott viszont ekkor már bevándorlóként kezelték őket, és egy olyan szállóban kaptak menedéket, ahol hét másik családdal kellett egy nagy hálótermen osztozniuk. A tömegszállást csak 1955-ben tudták elhagyni, többéves várakozás után ekkor kaptak engedélyt arra, hogy Amerikába emigráljanak.

Mire Andrettiék megérkeztek az Egyesült Államokba, az ikreket már megfertőzte az autóversenyzés iránti rajongás. Évek óta követték az olaszok kétszeres Forma-1-es világbajnokának, Alberto Ascarinak az eredményeit, 1954-ben pedig eljutottak Monzába, az Olasz Nagydíjra. Andretti szerint az, hogy élőben láthatták hősüket versenyezni, végleg megpecsételte a sorsukat. „Nem tudnék még egy olyan eseményt mondani a tinédzserkoromból, ami ekkora hatással lett volna rám, ami ennyire meghatározta volna a későbbi életemet. Lehetetlen elmagyarázni, mit éreztem azokban a napokban, olyan erősen vonzott ez a világ. Semmi nem volt a világon, amiről elhittem volna, hogy jobb a versenyzésnél."

Az Andretti család a pennsylvaniai Nazareth-ben telepedett le, és Mario azóta sem hagyta el ezt a kisvárost, az akkori szerény házikó helyett azonban egy óriási rezidenciát épített ki családjának az évtizedek alatt. Pedig 1955-ben a 15 éves ikrek fájó szívvel hagyták el Olaszországot, és azt hitték, az autóversenyzéssel is megszakad minden kapcsolatuk. Hamar kiderült, hogy tévedtek: pár nap múlva Nazareth határában találtak egy földes pályát, amelyen minden hétvégén dirt versenyeket rendeztek. Apjuk hallani sem akart arról, hogy versenyzésre adják a fejüket, ezért évekig titokban kellett pénzt gyűjteniük, míg 1959-ben végre megépíthették első versenyautójukat használt alkatrészekből.

Mivel csak egy autójuk és egy sisakjuk volt, pénzfeldobással döntöttek arról, melyikük indul az első versenyen, és a szerencse Aldónak kedvezett. A 19 éves fiatal a 26 fős mezőny utolsó helyéről rajtolva megnyerte a futamot, majd a következő versenyen Mario is lemásolta ezt a teljesítményt. Az év végére mindketten rutinos győztesekké váltak, továbbra is felváltva vezetve az egyetlen autójukat. Mario Andretti szerint ikertestvére ugyanolyan tehetséges volt, mint ő, azonban egy 1959 végén történt, többnapos kómával záruló baleset után már soha nem volt a régi. Felépülése után Aldo is folytatta a versenyzést, de testvérével ellentétben nem jutott magasabb szintre.

Ahány hétvége, annyi verseny

Mario viszont egyre feljebb lépkedett a ranglétrán, és 1964-ben az Egyesült Államok Autóklubjának (USAC) legrangosabb együléses szériájában találta magát, amelyet Champ Car néven is emlegettek. 1965-ben már futamot nyert, és ebben az évben indult először az egyik leghíresebb amerikai versenyen, az Indy 500-on. Itt találkozott először a Forma-1-es Lotus csapat főnökével, Colin Chapmannel is, aki Jim Clarkkal vett részt a legendás oválversenyen. A skótot elsőként intették le, de a legjobb újoncként a 3. helyen célba érő Andretti teljesítménye sem kerülte el Chapman figyelmét. "Hívj fel, ha készen állsz a Forma-1-re!" - mondta a verseny után a fiatal amerikainak, aki 1968-ban valóban a Lotusszal debütált.

Andretti szülőhazájában, Monzában készülhetett első Forma-1-es versenyére egy Lotus 49-essel, és a pénteki edzésnapon bizonyította is a gyorsaságát. Mivel azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Amerikában is folytassa a karrierjét, péntek délután repülőre ült, és hazautazott egy szombati versenyre. Az eredeti terve az volt, hogy vasárnapra újra Monzában lesz, de a nagydíjon nem engedték indulni - egy szabály ugyanis tiltotta, hogy valaki 24 órán belül két magas rangú versenyen álljon rajthoz. Andretti ezért Amerikában maradt, de a debütálásra így sem kellett sokat várnia, hiszen négy héttel később a Forma-1 az Egyesült Államokba, Watkins Glenbe látogatott. Andretti rögtön beírta magát a köztudatba azzal, hogy élete első versenyén a pole pozícióból indulhatott, a futamon pedig sokáig tartotta a 2. helyet, de végül kuplunghiba miatt kiesett.

A bravúros bemutatkozás után Chapman egy teljes idényre szóló szerződést kínált Andrettinek 1969-re, mert úgy érezte, végre megtalálta azt a pilótát, aki az év elején elhunyt Jim Clark méltó utódja lehetne a csapatnál. Andretti azonban nem mondott le arról, hogy továbbra is a lehető legtöbb versenyen induljon, ezt pedig Amerikában tehette meg a legkönnyebben. Időnként persze feltűnt Európában is, és a következő két évben alkalomadtán indult F1-es nagydíjakon a Lotusszal és a March-csal, miközben a Ferrarival hosszútávú futamokon vett részt. „Szinte minden hétvégén indultam valamilyen versenyen, enélkül borzasztóan unatkoztam volna. Ráadásul valahol, valamilyen bajnokságban mindig nyertem valamit, ezért ha rosszul sikerült egy hétvége, nem kellett sokáig bánkódnom" – mondta erről az időszakról.

Andretti 1970-re már rendkívül sikeres versenyzőnek számított Amerikában: öt éven belül nyert az Indy 500-on, 30 Champ Car győzelme három bajnoki címet hozott, megnyerte a legnagyobb NASCAR futamot, a Daytona 500-at, a sebringi 12 órás viadalt és a Pikes Peak-i hegyiversenyt is. A következő években azonban a sikerek kezdtek elmaradozni, és Andretti egyre erősebben vágyott új kihívásokra. A Ferrarival indult néhány F1-es futamon, melyek közül az elsőt meg is nyerte az 1971-es Dél-Afrikai Nagydíjon. 1974-ben pedig elszegődött egykori amerikai riválisa, Parnelli Jones új F1-es istállójához, és a következő évben már szinte minden versenyen rajthoz állt, de az együttműködés csak néhány pontot eredményezett.

A siker évei a szoknyás Lotusszal

Andretti F1-es karrierje 1976-ban érkezett fordulóponthoz, miután a Parnelli csapat váratlanul kivonult a bajnokságból az idény elején. A mélyponton lévő pilóta és a Lotusszal szintén nehéz időszakot élő Colin Chapman ekkor ismét egymásra talált, és eldöntötték, hogy együtt folytatják a szezont. „Az év első felében vezethetetlen volt az autónk, és olyan lassú volt, hogy az egyenesekben folyamatosan azt hittem, leállt a motor" – nyilatkozta Andretti a Lotus 77-ről, amiből az idény végére kemény munkával sikerült győztes autót faragniuk: az amerikai – véleménye szerint élete legjobb teljesítményével – megnyerte az esőáztatta Japán Nagydíjat, amely azonban nem az ő győzelméről, hanem Niki Lauda és James Hunt világbajnoki párharcáról maradt emlékezetes.

Az 1977-es idényre a csapat megépítette a forradalmi Lotus 78-at, az első „szoknyás" autót, amellyel a szívóhatást érvényesítve óriási mértékű leszorítóerő elérése voltak képesek. A technika kifejlesztésében Andretti is fontos szerepet vállalt, hiszen híresen jó tesztpilóta volt, és a versenyek között is rengeteg kilométert tett meg az autóval. Szerinte ennek is köszönhető, hogy sikerült szoros kapcsolatot kialakítania Chapmannel. „Colinnal nagyon jól kijöttem – az első pillanattól fogva tisztelt, mert értettem a beállításokhoz" – nyilatkozta a legendás tervezőről. „Soha nem várta el, hogy a versenyzői műszakilag tökéletesen képzettek legyenek, de szeretett volna használható visszajelzést kapni az autói viselkedéséről. Én ezt meg tudtam neki adni, talán ezért kedvelt jobban, mint néhány másik pilótát."

Andretti 1977-ben négy futamgyőzelmet aratott a Lotusszal - többet, mint bárki más az idény során –, de a sorozatos műszaki hibák miatt csak 3. lett a bajnokságban. Agresszív, mindig győzelemre törő stílusa sok rajongót szerzett neki, riválisai közül viszont nem mindenki díjazta az elszántságát. A Holland Nagydíjon James Hunt dühösen rohant a Lotus garázsához, miután egy Andrettivel történt ütközés miatt korán feladta a futamot. „A versenyződ soha nem lesz világbajnok, amíg folyamatosan nekimegy másoknak" – üvöltötte a feldúlt Hunt Chapmannek, azt kifogásolva, hogy Andretti a szívóhatást kihasználva kívülről próbált elmenni mellette a Tarzan kanyarban, pedig a sokkal gyorsabb Lotusszal később simábban is megelőzhette volna. Néhány körrel később Andretti is feladta a versenyt, így személyesen is megvitathatták az incidenst. „Hunt azt mondta nekem, hogy a Forma-1-ben nem szokás kívülről előzni. Azt válaszoltam, hogy ahonnan én jövök, bárhol előzünk, ahol csak tudunk" – nyilatkozta később Andretti, „ostoba seggfejnek" nevezve az akkori címvédőt.

Andretti soha nem tartozott azok közé, akik képesek voltak türelmesen várni egy tökéletes előzési lehetőségre, mindig az adott pillanatból próbálta meg kihozni a legtöbbet. Elismeri, hogy ezzel a hozzáállással nem mindenki tudott azonosulni, de nem érdekelték a kritikák. „Soha nem nyertem úgy futamokat, hogy megvártam, míg a többiek lerobbannak vagy hibáznak, de így legalább tényleg nagy győzelmeket arattam" – mondta. „Ha türelmesebb lettem volna, talán lenne még négy, öt vagy hat győzelmem, de tudják mit? A fenébe a számokkal, én most sem változtatnék semmin."

Az amerikai szériákból nemcsak az agresszivitást hozta magával, az autó beállításainál is számos trükköt bevetett. Szerinte ennek köszönhette, hogy 1978-ban, a még durvább leszorítóerővel rendelkező Lotus 79-cel hat futamgyőzelmet aratva megnyerte a világbajnokságot. Ebben az évben ugyanis a csapaton belül kemény riválisra akadt Ronnie Peterson személyében, és Andretti maga is elismeri, hogy nyers tempóban a svéd lekörözte őt. „Igen, gyorsabb volt nálam, de a versenyzés nem csak a tempóról szól" – mondta. „Szerintem én kreatívabban bántam az autómmal, és sokszor ez mentett meg."

Andrettit különös kapcsolat fűzte Petersonhoz: a pályán kívül jó barátok voltak, még családi nyaralásokra is együtt jártak, a nagydíjakon viszont egyre nagyobb feszültség férkőzött be közéjük. Sokak szerint ráadásul Chapman kivételezett Andrettivel, és az amerikait szerette volna világbajnokként látni. Andretti azt állítja, erről szó sem volt, de tény, hogy Peterson nehezen viselte az istállón belül uralkodó hangulatot, és az 1979-es idényre leszerződött a McLarenhez. Előtte azonban eltökélte, hogy megnyeri a bajnokságot - ha kell, akár Chapman akaratát is figyelmen kívül hagyva. Az Olasz Nagydíjra Andretti 13 pontos előnnyel érkezett, és három versennyel a bajnokság vége előtt ő volt az egyértelmű esélyes, arra azonban nem számított, hogy már Monzában bebiztosítja a címet. Mégis ez történt, miután Peterson egy rajtbalesetben súlyos lábsérüléseket szenvedett, és másnap reggelre belehalt a komplikációkba.

Andrettinek érthető módon semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megünnepelje a bajnoki címét, sőt a monzai hétvégét tartja pályafutása egyik mélypontjának. „Peterson volt az egyik legjobb csapattársam" – mondta később. „Ugyanabban a környezetben dolgoztunk, és ugyanaz a vágy hajtott minket, amelyet azonban csak egyikünk teljesíthetett be. Ennek ellenére mindig tiszteltük egymást. Persze elismerem, hogy Monzában némileg szokatlan helyzetben voltunk, mert óriási volt a feszültség. Mindketten kicsit idegesek voltunk, és alig szóltunk egymáshoz. Ez zavart, és talán ezért is dolgoztam fel nehezen a halálát."

Vissza Amerikába

1979-ben a Lotus nem harcolt a győzelmekért, mert ekkora már a többi istálló is kifejlesztette a maga szívóhatású autóját, és Andretti csapata nem tudta tartani a lépést a riválisokkal. Miután 1980-ban egyetlen pontot sikerült szereznie, a következő idényre átszerződött az Alfa Romeóhoz, de ott sem volt sokkal sikeresebb. Ezért újra áttette a székhelyét Amerikába, és a következő 12 évet a CART által szervezett IndyCar bajnokságban töltötte. 1982-ben még elindult három Forma-1-es versenyen (egyszer a Williams, kétszer a Ferrari színeiben), és Monzában megszerezte utolsó dobogós helyezését.

44 éves korában, 1984-ben még nyert egy IndyCar bajnokságot, és a következő években is rendszeres vendég volt a dobogón. Az utolsó győzelmét 1993-ban aratta, majd a következő idény végén bejelentette, hogy teljes szezont már nem fog teljesíteni. Ez persze nem jelentette azt, hogy 54 évesen felhagyott a versenyzéssel: 1995 és 2000 között négyszer is elindult a Le Mans-i 24 órás versenyen. Nagy szívfájdalma, hogy a francia megmérettetésen egyszer sem sikerült összetettben nyernie, a legjobb eredménye az 1995-ös második helyezése volt. „Ha visszatekintek a pályafutásomra, ez az egyetlen hiányérzetem" – mondta, bár az Indy 500-akon elért eredményeivel sem elégedett: szerinte „kínos", hogy a 29 részvételéből mindössze egyszer, 1969-ben sikerült nyernie. 2003-ban, 63 évesen egyébként újra autóba ült Indianapolisban, hogy fia csapatában részt vegyen az edzéseken az egyik sérült pilóta helyett. Andretti versenyképes időket autózott, de a kaland ijesztő véget ért, amikor a törmelékekre ráhajtva az autója a levegőbe emelkedett, és látványosat szaltózott. A balesetet megúszta sérülések nélkül, ám kénytelen volt beletörődni, hogy Indianapolis „elátkozott" pálya marad a számára.

Mario manapság már csak a bokszutcából figyeli a versenyeket, az Andretti névvel azonban a visszavonulása óta is rendszeresen találkozhatunk az eredménylistákon. Két fia, Michael és Jeff, valamint unokaöccse, John szintén IndyCar versenyző lett. Michael Andretti a Forma-1-be is belekóstolt, de a McLarennél Ayrton Senna csapattársaként nem igazán találta a helyét 1993-ban, és még az idény vége előtt visszatért az Egyesült Államokba. Az IndyCar és CART bajnokságokban az egyik legsikeresebb versenyzővé nőtte ki magát, manapság pedig saját csapatot üzemeltet. Nála versenyez fia, Marco Andretti is, aki a Forma-1-ben csak a tesztpilótaságig jutott, az IndyCarban viszont már két győzelemmel öregbítette a család hírnevét.

Mario Andretti persze még mindig nem zárta ki, hogy a jövőben újra versenyautóba üljön. „Folyamatosan figyelem a lehetőségeket, és ha kinyílik előttem egy ajtó, nem fogok habozni" – nyilatkozta nemrég. „Tudom, hogy öreg vagyok, de amikor ott állok a pálya szélén, és beindítják a motorokat, ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy beugorjak egy autóba."

És hogy mi a titka ennek a páratlanul sokoldalú és sikeres pályafutásnak? „Elsősorban a szerencse" – jelentette ki. „A legveszélyesebb korszakokban versenyeztem, de soha nem szenvedtem olyan sérüléseket, amelyek veszélybe sodorták volna a karrieremet. Ezt leszámítva a titok nagyon egyszerű: 20 éves korom óta imádtam versenyezni, függetlenül attól, hogy melyik pályán, melyik földrészen és milyen autóban tettem ezt. Igazából nem értettem a többieket, hogy képesek annyi hétvégén otthon ülni, tétlenül – én annyira szerettem a versenyzést, hogy ezt nem bírtam volna ki. Mindig az volt a lényeg, hogy versenyautóba ülhessek, az a néhány győzelem csak kellemes hozadéka volt ennek."

Ez a Forma-1 nagy alakjait bemutató, Kerékforgatók című sorozatunk része. A többi cikkünket itt találja.