Káosz, késhegyre menő csaták és dráma - a legjobb F1-es Európa Nagydíjak

Nem egyszer hozta az adott szezon legőrültebb futamát a Forma-1-es Európa Nagydíj. Ezekből válogattunk versenyajánló sorozatunk második részében.

Folytatjuk az elhalasztott Forma-1-es futamok eredeti dátumának idején jelentkező sorozatunkat, amelyben mindig az aktuálisan elmaradó verseny korábbi felvonásaiból válogatunk és ajánlunk ezek közül pár olyat, amelyet akár még úgy is érdemes visszanézni, hogy tudjuk az eredményét, vagy csak felsejlik belőle néhány képkocka.

Lévén április első hétvégéjén a történelem első Vietnami Nagydíját teljesítette volna a mezőny, így korábbi kiadásaiból nem tudtunk szemezgetni, ezért a legjobb Európa Nagydíjakat vesszük szemügyre, igazodva az M4 Sport kezdeményezéséhez, a magyarországi Forma-1-es közvetítések otthonául szolgáló sportcsatorna ugyanis vasárnap 14 órától az 1993-as doningtoni versenyt adja le felvételről.

Az 1993-as Európa Nagydíj rajtja Forrás: Getty Images/Pascal Rondeau

Mielőtt elmerülnénk a múltidézésben, röviden vegyük át, hogy tulajdonképpen mi is az az Európa Nagydíj. A címet először az 1920-as években viselte verseny, akkoriban még a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) elődje, az Elismert Autóklubok Nemzetközi Szövetsége (AIACR) adományozta azt oda az általa érdemesnek tartott nagydíjaknak. Hívták így az olasz, a francia és a belga grand prix-t is, a hagyomány egészen az 1977-es Brit Nagydíjig tartott, addig az ország grand prix-je mellett az Európa Nagydíj titulust is viselte az adott verseny.

A később ismert formájában csak 1983-tól találkozhattunk Európa Nagydíjjal, az elnevezés visszatértét mondhatni kényszer szülte. Úgy volt, hogy 1983 szeptemberében debütál a New York-i Nagydíj, kevesebb mint 3 hónappal az esemény előtt azonban törölni kellett a versenyt, amelynek helyére az a Brands Hatch ugrott be, amely ekkoriban felváltva rendezte a Brit Nagydíjat Silverstone-nal. Mivel a szigetországnak két nagydíja nem lehetett ugyanazon szezonban, a Brands Hatch-i futam az Európa Nagydíj nevet kapta, ezzel elindítva annak újkori történetét.

1983

Összeállításunkat kezdjük is mindjárt az 1983-as viadallal, amely a több verseny törlése miatt 17-ről 15 futamosra zsugorodó idény utolsó előtti, 14. fordulója volt, és a mezőny egy részét már másodszor látta vendégül abban az évben, miután áprilisban itt rendezték a világbajnokságon kívüli Race of Championst. A két héttel a nagydíj előtti teszten a pontversenyben második helyen álló Nelson Piquet autózta a legjobb időt Brabham-BMW-jével, a legjobb formát azonban a Lotus-Renault-k mutatták Elio de Angelisszel és Nigel Mansell-lel, miután az olasz első napon futott körét Piquet csak kétnapnyi tesztelés után tudta megjavítani.

A Lotus pozitív előjelekkel készülhetett az 1983-as Európa Nagydíjra Forrás: Getty Images/Paul-Henri Cahier/Paul-Henri Cahier

Ez alapján nem volt meglepetés, hogy a versenyhétvége négy edzéséből hármat az olasz pilóta zárt az első helyen, úgy szerezve meg a pole pozíciót, hogy csak egyetlen mért kört teljesített a szombati időmérőn, és még arra sem lett volna szüksége, miután pénteki idejét sem tudta megközelíteni senki. Teljes akkor lehetett volna az öröm a beugró verseny főtámogatójává előlépő John Player Special háza táján, ha a cigarettamárka által szponzorált Lotus-csapat kibérelte volna az első sort, de így sem szomorkodhattak, miután Mansell a harmadik rajtkockát szerezte meg.

Természetesen a hazai nézőket elsősorban a brit oroszlán szereplése tartotta lázban, a világ azonban aligha erre, hanem inkább a világbajnoki címért zajló csatára koncentrált. Két versennyel a vége előtt matematikailag négyen voltak még esélyesek a címre, a gyári Renault-val versenyző Alain Prost állt az élen 51 ponttal, őt a ferraris René Arnoux követte 49-cel, majd jött Piquet 46-tal, és végül a szintén a Scuderiánál vezető Patrick Tambay 40-nel. A győztes akkoriban 9 pontot zsebelt be, bőven nyitott volt még tehát az év végi elsőség sorsa.

Az esélyesek közül az autójával az összes tréningen látványosan birkózó Piquet-é volt a legjobb rajthely (csapattársa, Riccardo Patrese a második rajtkockából indulhatott), őt pedig a két Ferrari követte Arnoux-Tambay sorrendben. Utóbbi egész hétvégén műszaki gondokkal küzdött, majd arra a megállapításra jutott, hogy nedves pályán slick gumikkal jobb a Ferrari egyensúlya, mint száraz aszfalton. Külön pikantériát kölcsönzött elöljáróban a versenynek, hogy a pontversenyt vezető Prost csak a nyolcadik helyet kaparintotta meg a rajtrácson, még csapattársától, Eddie Cheevertől is elmaradt.

Brands Hatchben minden adott volt az izgalmas versenyhez Forrás: Getty Images/Paul-Henri Cahier/Paul-Henri Cahier

Ha mindez nem lenne elég kedvcsinálónak az 1983-as Európa Nagydíjhoz, az említettek mellett az olyan, szintén rajthoz álló nevek, mint Niki Lauda, Keke Rosberg, vagy a 150. nagydíját ünneplő John Watson csak meghozzák az olvasó étvágyát.

1995

Joggal merül fel a kérdés, hogy miért hagytuk ki az 1993-as, talán még a Forma-1-et kevésbé szeretők vagy követők által is ismert Európa Nagydíjat. A válasz, hogy az M4 Sport által vasárnap műsorra tűzött versennyel külön cikkben foglalkozunk ugyanaznap, így helyette most repüljünk két további évet előre az időben, egészen 1995. október 1-jére, ekkor rendezték ugyanis a 95-ös szezon 14. futamát, azt a versenyt, amely sokak szerint az egész idény legjobbja volt.

A viadalra az Európa Nagydíjat első ízben 1984-ben rendező Nürburgringen került sor, amely tízéves távollét után 1995-ben tért vissza a versenynaptárba. A mezőny egyenesen Estorilból, a Portugál Nagydíj helyszínéről érkezett az Eifel-hegységbe, a pontverseny élén a Benettonnal zsinórban második világbajnoki címére hajtó Michael Schumacherrel. A címvédő az akkori pontrendszerben tetemesnek számító, 17 pontos (3 pont híján két futamgyőzelemnyi) előnnyel állt a tabella élén Damon Hill előtt, a Williams pilótájának tehát égető szüksége volt arra, hogy faragjon a hátrányán, ha az utolsó 3 futamra reális esélyt szeretett volna hagyni magának az év végi elsőségre.

Az 1995-ös Európa Nagydíjat az esős idő állította a feje tetejére Forrás: Getty Images/Pascal Rondeau

A verseny napjáig semmi igazán különleges nem történt, a két Williams kibérelte az első sort Coulthard-Hill sorrendben, mögéjük Schumacher és Gerhard Berger sorakozott fel. A rajt előtt azonban már sejteni lehetett, hogy a 67 körös nagydíj nem lesz sima menet, félig nedves, félig száraz pályán indult ugyanis a küzdelem, ami miatt akadtak, akik teljesen sima felületű slick, míg mások esőgumin kezdtek. Hogy ezután mi történt, azt most nem lőjük le, legyen elég annyi, hogy volt minden, mi szem-szájnak ingere, kerék a kerék elleni csata a vb-pontverseny első két helyezettje között, kicsúszások tömkelege, és a győzelem sorsa is csak az utolsó körökben dőlt el. Jó szórakozást!

1999

Maradunk a Nürburgringen. Noha menet közben máshol is rendeztek Európa Nagydíjat (ki ne emlékezne az 1997-es szezon botrányos fináléjára Jerezben), 1999-ben újra a legendás versenypálya megkurtított változata viselte ezt a titulust, és akárcsak 1995-ben, ezúttal is őrült futamot produkált rajta a mezőny. Az 1999-es szezon amúgy is bővelkedett izgalmas versenyekben, ezek közül a legnagyobb káosz és fejetlenség azonban egyértelműen a nürbugringi fordulót jellemezte.

A világbajnoki cím szempontjából ezúttal nagyobb volt a tét, vagy legalábbis még nem volt félig lefutva a küzdelem, mint négy évvel korábban, olyannyira nem, hogy a címvédő Mika Häkkinen és Michael Schumacher silverstone-i lábtörése után a Ferrari első számú pilótájává előlépő Eddie Irvine pontegyenlőséggel érkezett a 16 futamos idény 14. versenyére, a finn csak több győzelmének köszönhetően vezetett.

Diniz fejreállt az 1999-es Európa Nagydíj elején Forrás: Getty Images/Mark Thompson

Ám hogy kik az esélyesek, mit sem számított ezúttal a Rajna-vidéken. A pole pozíciót a története legjobb szezonját futó Jordannel a pontverseny harmadik helyén álló, Häkkinentől mindössze 10 egységgel elmaradó Heinz-Harald Frentzen szerezte meg a felszáradó pályán zajló időmérő edzésen, őt David Coulthard és a másik Ezüstnyíllal a finn világbajnok követte. Irvine mindössze a 9. rajtkockát foglalhatta el.

A vasárnap délelőtti warm-up szintén felszáradó pályán zajlott, és a versenyre is csapadékot jósoltak. A bonyodalmak azonban már az eső érkezése előtt elkezdődtek, elsőre nem tudott elrajtolni a mezőny, majd amikor végre sikerült, Pedro Diniz horrorisztikus bukása borzolta a kedélyeket. Vélhetően még a Sauber balesetet sértetlenül megúszó braziljának fejreállt autóból történő kibányászása közben sem sokan gondolták, hogy ez csak ízelítő volt, a valódi izgalmak csak ezután jönnek.

2007

Ha másodpercek alatt annyi eső esik le egy Forma-1-es futam közben, hogy a pálya egyes kanyarjaiban úszóversenyt könnyebb lenne tartani, mint autóversenyt, az önmagában garancia a káoszra. Nürburgringi csokrunkat a 2007-es Európa Nagydíjjal zárjuk, amely minden szempontból felnőtt a korábbi klasszikus versenyekhez, és amelyen az imént említett események is lezajlottak, egy kisebb autótemető kialakítása mellett a tragikusan fiatalon elhunyt német sztárpilóta Manfred Winkelhock egyetlen F1-es futamon induló fiának, Markusnak a pünkösdi királyságát hozva.

A júliusi felhőszakadás 2007-ben F1-es parkolót csinált a Nürburgring első kanyarjának bukóteréből Forrás: Getty Images/2007 Getty Images/Mark Thompson

A világbajnoki cím szempontjából ez a nagydíj még nem hozott akkora izgalmakat, lévén ezúttal nem a szezon végén, hanem közepén kapott helyet, de mindenképpen érdekes volt az idény eleje óta tartó Ferrari-McLaren csatát, valamint Fernando Alonso és Lewis Hamilton házon belüli rivalizálását tekintve. A brit újonc szombaton kissé ráijesztett a csapatára, amikor a rosszul rögzített jobb első kerék szó szerint szétrobbant az autóján, ő pedig a rendkívül gyors Schumacher-S védőkorlátjának csapódott, ami után kórházba szállították. A futamra azonban megkapta a zöld jelzést, a tizedik rajtkockából vethette magát az őskáoszba, mit sem sejtve, hogy nem sokkal ezután egy daru végén himbálózva várja, hogy visszakerüljön a versenybe. Akárcsak az 1995-ös versenyen, a győzelem ezúttal is csak az utolsó körökben dőlt el.

2012

A 2008-as szezonban bemutatkozott a Forma-1-ben a leginkább lelketlen betondzsungelként jellemezhető valenciai utcai pálya, amelyről annyit azért el lehet mondani pozitívumként, hogy sok megszokott utcai helyszínnel ellentétben hosszú egyeneseivel alkalmas volt az előzésre. Ez azonban nem eredményezett körömrágós versenyeket, ami – legyünk igazságosak – nem feltétlenül az aszfaltcsíknak róható fel. Mivel a Spanyol Nagydíjat minden évben Barcelonában rendezték, az F1 körforgásában 2008-tól 2012-ig részt vevő Valencia átvette a Nürburgingtől az Európa Nagydíj nevet. Mit ne mondjunk, a verseny hattyúdala tökéletesebbre nem is sikerülhetett volna.

A valenciai kikötő utolsó F1-es futama igazán emlékezetesre sikeredett Forrás: Getty Images/2012 Getty Images/Paul Gilham

A 2012-es idény teljes első harmadáról elmondható, hogy minden volt, csak egyhangú nem, a sportág történetében se előtte, se azóta nem fordult elő, hogy az első hét futamot hét különböző versenyző nyerje. Valenciába érkezve az elsődleges kérdés az volt tehát, hogy meglesz-e a nyolcadik győztes. Felipe Massa, Romain Grosjean és Michael Schumacher nem végzett még az élen addig egyszer sem az élcsapatok versenyzői közül (habár a Mercedest egyre kevésbé lehetett annak nevezni, ahogy haladt előre az idény), más kérdés, hogy hármójukból csak a francia jutott be egyáltalán a Q3-ba az időmérőn, ahol az előkelő negyedik rajthelyet szerezte meg.

Az élről az előző két valenciai futam nyertese, Sebastian Vettel indulhatott és készült fel egy újabb rajt-cél győzelemre, mögüle Hamilton és a Williamsszel óriási meglepetésre a pár versennyel korábbi Spanyol Nagydíjat megnyerő Pastor Maldonado várta a lámpák kialvását. Ekkor még semmi nem utalt arra, hogy a szezon egyik legfordulatosabb versenyét fogjuk látni a napsütésben úszó valenciai kikötőben, az azóta az enyészeté lett pálya azonban bebizonyította, igenis otthont adhat egy igazi klasszikusnak is.