2007 júliusában, egy forró hétvégén dugig telt a Hungaroring, ahová első ízben látogatott el a World Series by Renault, amely hemzsegett a reményektől telt ifjonc pilótákkal, de a nagy számban felvonuló hazai sajtót elsősorban egy fiatal német foglalkoztatta. A Red Bull jövőjének kikiáltott kócos suhanc, Sebastian Vettel akkor már második éve pallérozódott a csúcskategóriának számító Formula Renault 3.5-ben a Carlin Motorsportnál, de a sajtóhad leginkább az F1-es bemutatkozása miatt volt rá kíváncsi. Abban az évben ugyanis a BMW-Sauber kölcsönbe kapott tesztpilótájaként két pénteki tesztfutáson is részt vett, majd Robert Kubica horrorbukása után Indianapolisban élesben is debütált, méghozzá pontszerzéssel.
Mindez csupán néhány héttel előzte meg a hungaroringi WSR-fordulót, ahol a Carlin kamionjának hátsó traktusában végre megnézhettük magunknak a jövő nagy bajnokának tartott, a 20. születésnapját pár nappal korábban ünneplő németet. Jött is, mégpedig az ölében néhány zsömlével, vajjal, valamint a klasszikus, ABC-s papírcsomagolásba bugyolált felvágottakkal, amit a mérnököknek hozott a paddock valamelyik zugából. Leseperte a munkapadon heverő olajosdobozokat, egyebeket:
csillogásnak, pompának akkor még nyoma sem volt, de mindenkit magával ragadott, ahogyan a fiatal srác rendíthetetlen önbizalmat sugározva, csipkelődő humorral beszélt az F1-es élményről,
a britmániáról, a Beatlesről és az Eintracht Frankfurt focicsapata iránti rajongásáról. Ahogyan csillogó szemmel, pozitív energiát sugallva mondta a magáét, a kamion fülledt dobozában szorongó jelenlévők mindegyike azonnal érezte: egy kivételes személyiséggel van dolgunk, aki nagy dolgokat vihet véghez a jövőben az F1-ben. Tudva azt, hogy Dietrich Mateschitz és Helmut Marko állnak a háttérben, Nostradamusnak sem kellett lenni ilyesfajta jóslathoz, még akkor sem, ha a Red Bull-birodalom akkortájt még messze nem volt olyan, mint néhány évvel később.
Pár hét kellett csupán, hogy Vettel elinduljon a csúcs felé: szeptembertől már a Red Bull-juniorcsapatánál, a Toro Rossónál kapott szerepet, ahol a következő évben az első óriási tettét végrehajtva még futamot is tudott nyerni a monzai esőben. Akinek addig kétségei voltak, ott megkapta a választ: Mateschitz kifogta az aranyhalat. Azt az aranyhalat, aki a későbbiekben is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen az anyaistállóhoz előléptetve futószalagon szállította a fiatalsággal kapcsolatos csúcsokat és a világbajnoki címeket.
2010-től 2013-ig minden lehetőséget kíméletlenül kihasznált a sikergyártásra, tette mindezt a jól ismert cinkos mosollyal, megtörhetetlennek tűnő lendülettel.
Ez csak akkor torpant meg, amikor 2014-ben először fordult elő, hogy nem minden Vettel terveinek megfelelően alakult: hosszú évek óta első ízben nem a Red Bull volt a mezőny legjobb autója, ráadásul épp mellette villantott egy másik energiaitalos reménység, Daniel Ricciardo, akinek olyan jól jött ki a Toro Rossótól történő előléptetés, hogy mindjárt a tabella 3. helyén végzett. Az ausztrált nem szabályozták le különféle eszközökkel, mint elődjét és honfitársát, Mark Webbert, a korábban teljes kegyet élvező német pedig első ízben mutatta a zavar jeleit és csupán a 6. pozícióban zárta a szezont.
Ez volt az első alkalom, amikor megmutatkozott, hogy ez lehet Vettel gyenge pontja: amikor nem érzi, hogy minden az elképzelései szerint alakul a sajátjának tartott felségterületen. A rövidzárlat után – bár rendre cáfolta és cáfolja a mai napig is – nevelőegyesületét faképnél hagyva menekülőre fogta és aláírt a Ferrarihoz. Ugyan a vörösöket minden pilóta álmának tartják, ám a háttérben zajló, sokszor emlegetett belpolitikai csatározások, valamint az olasz sajtó és a sikeréhes talján nép kíméletlensége miatt a Scuderia hagyományosan kemény terepnek számít. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a német kockázatos döntést hozott, ezt azonban senki hánytorgatta fel neki, mivel
a közvéleményt megszédítette a romantika. Annak romantikája, hogy a német kistelepülés, Heppenheim derék ácsmesterének immáron többszörös világbajnok fia kísérletet tesz arra is, hogy végérvényesen honfitársa és legfőbb példaképe, Michael Schumacher nyomdokaiba lépve visszajuttassa a csúcsra a Forma-1 történelmének legnagyobb mítoszát jelentő vörös alakulatot.
Nem is kezdődött rosszul a sztori, Vettel szépen beépítette magát az olaszoknál, ahol megkapta, amit akart, hiszen a kissé enervált Kimi Räikkönen mellett nem volt túlságosan nehéz átvenni az irányítást. 2018-ra már megvolt az érdemi sansza a bajnoki hadjáratra, csakhogy váratlanul rosszra fordultak a dolgok. Miután fényes győzelmet aratott Lewis Hamilton hazai versenyén, Silverstone-ban, néhány nappal később gigantikus hibát vétett a saját hazai futamán, az esős Német Nagydíjon, a betlivel pedig ugrott a vb-éllovas státusza is. Egyetlen kiesés hatására nem szokott összedőlni a világ, vele viszont mégis ez történt. Az előbb magyarázkodással, majd a történtek elbagatellizálásával kezelt incidens után valami szemlátomást megváltozott, mintha onnantól kezdve egy gyenge hasonmás jelent volna meg a Ferrarinál. A folytatásban még több furcsa hibát produkált, ami odáig vezetett, hogy elbukott egy olyan bajnokságot, amelyet még a legfőbb riválisa, Lewis Hamilton szerint is megnyerhetett volna.
Alig néhány nappal a hockenheimi incidenst követően egy újabb csapás érte Vettelt, ugyanis váratlanul elhunyt a Ferrari elnöke, Sergio Marchionne, ezzel pedig zűrzavar keletkezett a pilótát addig rendíthetetlenül támogató hátországban is. Ugyan a nagyfőnök halálát követően hatalomba kerülő John Elkann és Louis Camilleri a nyilvánosság előtt rendre kiálltak a négyszeres világbajnok mellett,
a színfalak mögött kőkemény harc zajlott, egyebek mellett a csapatfőnöki pozícióért, amelyet a technikai igazgatóból előlépő Mattia Binotto szerzett meg.
Noha váltig tagadják, szinte biztosra vehető, hogy a csatározások és pozícióharcok miatt megosztott figyelem vezetett ahhoz, hogy a tavalyi autó messze nem olyan lett, amilyennek remélték.
Sőt, Vettel gondjait tetézve megérkezett Charles Leclerc is, aki a Ferrari saját portékája a pilótaneveldéből, ráadásul egy olyan elképesztő lobbierővel bíró menedzser nagyágyú egyengeti az útját, mint Nicolas Todt. Akik azt jósolták, hogy meglehet a 2014-es Ricciardo-utánérzés, azok nem tévedtek. Az ifjú monacói tette a dolgát, a mögötte álló háttér pedig gondoskodott arról, hogy ne mindig legyen visszafogva, ez pedig elég volt ahhoz, hogy 2019 végére a nem is olyan régen még tündöklő Vettel egy megfáradt, kissé erőlködő, megtépázott hírnevű pilótává degradálódjon.
Noha az idei kurta-furcsa szezonban elméletileg még fordulhat a kocka, a dolgok jelenlegi állása szerint akárcsak annak idején Alain Prostnak vagy Fernando Alonsónak, Vettelnek is beletört a bicskája a ferraris vb-cím hajkurászásába.
A maranellói léttel járó nyomás és az áhított bajnoki titulus hiányának mérgező koktélja mostanára hozta meg a hatását. Bár sok tekintetben Vettel éppen olyan emberi, mint régen (a tavalyi Magyar Nagydíjon például első szóra beleállt, hogy az időmérő után találkozzon egy súlyos beteg kisfiúval, akinek ez volt a legfőbb vágya), az elmúlt két-három évben az egészségesnél jóval többször láttuk morcosnak, bosszúsnak és odamondogatónak, a benyomás pedig minden kétséget kizáróan az, hogy a motiváció jócskán megcsappant, a lendület is érezhetően csökkent, az F1 pedig jelenleg nem az a közeg, ahol ilyesmi belefér – legalábbis azon a szinten biztosan nem, ahol Vettelnek elméletileg lennie kellene.
Leclerc feltűnésével a német a saját bőrén tapasztalta meg azt is, hogy milyen elképesztően magas színvonalat képviselnek a sikeréhes, speciálisan erre tenyésztett fiatalok, akiknek egyébként saját maga volt az egyik első képviselője pályafutása elején, ráadásul a kiszivárgott hírek szerint sem pénzügyi, sem más saját feltételt nem tudott érvényesíteni a tárgyalások során, így talán még érthetőbb, hogy jobbnak látta elengedni a ferraris álmot. Jól értesült német források – akik a bejelentés érkezéséről szóló hírt elsőként szállították – azt is tudni vélik: a versenyző részéről fontos szerepet játszott a döntésben, hogy a téli időszakban a kedélyeket borzoló rejtélyes Ferrari-FIA motorügy utóhatásaként valószínűsíthető, hogy a Scuderia versenyképessége a közeljövőben nem lesz olyan, ami lehetővé tenné a kitűzött cél elérését.
A legfőbb kérdés most az, hogy mi lesz a négyszeres világbajnokkal ezután? A szakításról szóló kommünikének kétségkívül olyan íze van, hogy nincs garancia a folytatásra.
A pilóta „az utóbbi néhány hónap eseményeinek hatását”, „az élet valódi prioritásait”, valamint „új megközelítést” emleget, ez pedig nem feltétlenül sugallja azt, hogy maradni akar az F1-ben. Különféle pletykákat hallani arról, hogy ajánlatokat kapott például a Renault-tól és a McLarentől, de vajon akarja-e igazán a folytatást? Mit nyerhet azzal, ha akár egyikhez, akár másikhoz leszerződik? Egy adag pénzt biztosan, de mint abban a bizonyos kommünikében is utalt rá, nem az anyagiaktól teszi függővé a döntést, gyors sikerre pedig egyik említett alakulat esetében sincs sok esély.
Amennyiben valóban vágyik még fényes eredményekre, most biztosan ki kell várnia egy-két ütemet, de akár az is előfordulhat, hogy a jobb lehetőségért ki kell hagynia egy teljes szezont. Egy ilyen kísérlet sem lenne ördögtől való: még mindig csak 32 éves, így – bár az ilyen húzások mindig kockázatosak – akár ez is beleférhet. Ha viszont azt érzi, hogy nem tudja már feltuningolni magában a motivációt, tényleg jobban teszi, ha szögre akasztja a sisakját és visszavonul, mert a középmezőnyben autózva, az utóbbi időben látottakhoz hasonló malőröket produkálva végképp leamortizálná a saját hírnevét. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy az F1 statisztikáit, a sportág múltját és történelmét a versenyzők közül a legpéldásabban, fejből fújó német ilyesmiről hallani sem akar.
