Grosjean: A gyermekeimre gondoltam, és azt mondtam, ma nem veszíthetik el az apjukat

Romain Grosjean részletesen elmondta a Bahreini Nagydíjon történt balesete után történteket, felidézte, hogyan próbált kiszállni a lángoló versenyautójából és azt is, mire gondolt közben.

A Forma-1 történetének egyik legsúlyosabb balesetét élte túl Romain Grosjean a múlt vasárnap rendezett Bahreini Nagydíjon. A francia versenyző 221 km/h-s tempóval átszakította a szalagkorlátot, az autója kettétört és lángra kapott, a teste 53 g-s erőhatást viselt el. Grosjeant égési és lábsérüléssel kórházba szállították, de szerdán kiengedték, csütörtökön pedig visszatért a pályára.

Grosjean balesetének visszajátszásai bejárták a világ tévétársaságait, a sajtót és a közösségi médiát is, de több pilóta élesen bírálta, hogy a közvetítés rendezője többször is adásba engedte a képsorokat. A francia pilóta az első interjújához hasonlóan, de jóval részletesebben felidézte az eseményeket, egyebek mellett azt is elárulta, hogy a közvetítés segítségével ő maga is üzenni akart.

Elbeszélését az alábbiakban változtatás nélkül közöljük, de felhívjuk a figyelmet, hogy az elmondottak felkavaró részleteket tartalmazhatnak.

Először is, számomra nem igazán 28 másodpercnek tűnt. Inkább másfél percnek, ha időben kellene kifejeznem.

Amikor az autó megállt, kinyitottam a szememet és rögtön kioldottam a biztonsági övet. Másnap nem emlékeztem arra, hogy mit csináltam a kormánykerékkel, mert a memóriámból nem tudtam felidézni, hogy kivettem volna. Mások azt mondják, hogy „nem, a kormánykerék kiszakadt a lábaid közül, minden összetört és eltűnt.” Úgyhogy, nem kellett foglalkozni a kormánykerékkel.

Aztán elkezdtem kiszállni, de éreztem, hogy valami hozzáér a fejemhez, úgyhogy visszaültem az autóba, és az első gondolatom az volt, hogy „várni fogok. Fejjel a fal felé állok, úgyhogy várok, amíg valaki jön és kisegít.” Nem stresszeltem és akkor még nyilvánvalóan nem voltam tudatában annak, hogy tűz ütött ki.

Hatalmas lángokkal égett a tűz Forrás: AFP/Tolga Bozoglu

Aztán jobbra és balra néztem, balról láttam a tüzet. Ekkor azt mondtam, „oké, nos, nincs igazán időm arra, hogy itt várakozzak.” A következő dolgom az volt, hogy próbáltam ismét kiemelkedni egy kissé jobbra, de ez nem vált be. Próbáltam balra is, az sem. Visszaültem és akkor Niki Laudára, a balesetére gondoltam, és az járt a fejemben, hogy „nem végezhetem így, nem lehet ez az utolsó versenyem, nem fejezhetem így be. Kizárt.”

Próbálkoztam újra, de beszorultam. Ezért visszacsúsztam és jött egy kevésbé kellemes pillanat, amikor a testem megnyugodott. Megbékéltem magammal és [úgy éreztem, hogy] meg fogok halni.

Azt kérdeztem magamtól:

Meg fogja égetni a cipőmet, a lábamat vagy a kezemet? Fájdalmas lesz? Hol fog kezdődni?” Nekem ez két-három-négy másodpercnek tűnt. Gyanítom, akkoriban csak milliszekundumok voltak. Aztán a gyermekeimre gondoltam, és azt mondtam, „nem, ma nem veszíthetik el az apjukat.

Nem tudom, miért, de úgy döntöttem, hogy balra fordítom a sisakomat és úgy próbálok kiemelkedni, aztán megpróbálom elfordítani a vállamat. Ez nagyjából működött, de aztán észrevettem, hogy a lábam beszorult az autóba.

Egy tűzoltó segítségével Roberts hűzta ki Grosjeant a lángok közül Forrás: Getty Images/2020 Getty Images/Peter Fox

Visszaültem és próbáltam olyan erősen húzni a bal lábamat, ahogy csak tudtam, a lábam kicsúszott a cipőből. Ismét elkezdtem [kiszállni], a vállam is átjutott, és amikor már a vállam kint volt, tudtam, hogy ki fogok ugrani.

Akkoriban mindkét kezemmel a lángokba nyúltam. Normális esetben piros színűek a kesztyűim, láttam, hogy különösen a bal oldali kezd elszíneződni, olvadni, aztán teljesen elfeketedett és éreztem a fájdalmat, de megkönnyebbülést is, mert kijutottam az autóból.

Aztán kiugrottam. Átmentem a kerítésen és aztán éreztem, hogy Ian [Roberts, az F1 főorvosa – a szerk.] húzza az overallomat, és már tudtam, hogy már nem vagyok egyedül, valaki ott van velem. Földet értem, megragadták a hátamat és úgy éreztem, hogy „baszki, egy két lábon járó tűzgolyó vagyok.”

Megvolt bennem a kép, amit az FIA videójában láttunk, amikor teszteltek, felgyújtottak valakit és ő körbe-körbe fut, hogy megmutassa, milyen erősek az overallok. Az a kép volt bennem, hogy a tűz követ engem.

Grosjean nem akart hordágyon menni a mentőautóig Forrás: Getty Images/RUDY CAREZZEVOLI/Rudy Carezzevoli

Aztán megráztam a kezeimet, mert nagyon forrók voltak és fájtak. Rögtön levettem a kesztyűimet, megvan az a látvány is, hogy a bőröm felhólyagosodott, olvad és hozzá fog ragadni a kesztyűhöz. Ezért, rögtön le akartam venni a kesztyűimet, hogy a kezeim… Hogy a bőröm ne váljon le azzal együtt.

Aztán jött Ian, hogy beszéljen velem, és azt mondta: „ülj le!” Én meg ráripakodtam, hogy „beszélj velem rendesen, kérlek!” Gyanítom, hogy akkor rájött, rendben vagyok, normális vagyok. Leültünk, de még túl közel voltunk a tűzhöz, hallottam, ahogy a tűzoltók azt mondják, „ég az akkumulátor, hozzatok még tűzoltókészülékeket!”

Beültünk az orvosi autóban. Hideg borogatást raktak a kezeimre, mert mondtam nekik, hogy még égnek és eltört a lábam. Aztán nagyon erős fájdalmat éreztem, különösen a bal lábamban. A kezeim rendben voltak, de a lábam kezdett nagyon fájni.

Utána Ian elmondta, hogy jön a mentőautó, hoznak hordágyat, és minden rendben lesz. Beszélgettünk és mondtam, hogy „nem, nem, nem, gyalog megyünk a mentőbe.” [Roberts azt felelte, hogy] „nem, nem, nem, jön a hordágy.” Én viszont azt, hogy „nem, nem, nem”. Aztán kiszálltam az autóból és közöltem, hogy „gyalog megyünk”, ő pedig azt, hogy „oké, segítünk neked.”

Orvosi szempontból gondolom, nem ez volt a tökéletes döntés, de megértették, hogy kulcsfontosságú volt a számomra, hogy legyen felvétel arról, hogy sétálok a mentőbe. Noha kiléptem a lángok közül, erős üzenetet kellett küldenem, hogy jól vagyok és gyalog megyek a mentő felé.

Minden alkalommal, amikor találkoztam valakivel, azt mondtam, hogy „két égett kéz és egy törött láb.” Csak ennyit tudtam mindenkinek mondani, mert megrémített az állapotom és azt akartam, hogy aki jön és kezelésbe vesz, tudja, hogy mik a tünetek.

Azt hiszem, ez a 28 másodperc és a továbbiak teljes története, de ahogy elképzelhetik, 28 másodpercnél hosszabbnak tűnt a fejemben járó összes gondolattal. Biztos, hogy csak milliszekundumok voltak, de nekem ezek a dolgok [egyenként] egy-két-három másodpercnek tűntek. Nem is tudom.