A filmtörténet leggroteszkebb hősszerelmese

Donald Sutherland sokoldalú színész volt, öt évtizedes filmográfiája tele nem csupán emlékezetes, de Hollywood szempontjából meghatározó alakításokkal. Azon kevesek közé tartozott, aki minden erőlködés nélkül tudta különlegessé varázsolni az átlagost és megmutatni a szörnyetegben is embert.

A 88 éves korában, június 20-án meghalt színész, Donald Sutherland meghatározó alakja volt az 1970-es és 1980-as évek új-hollywoodi és európai "művészfilmjeinek", miközben népszerűségét olyan második világháborús akciófilmeknek köszönhette, mint A piszkos tizenkettő (1967, r.: Robert Aldrich) és a Kelly hősei (1970, r.: Brian G. Hutton). Nem mintha a katonai börtönben verbuvált kommandó öngyilkos küldetését elregélő A piszkos tizenkettő Pinkley-jeként vagy a "normandiai aranyláz" látványos kalandjának, a Kelly hősei Csodabogaraként ne tette volna vonzóvá színészetét a művészrendezők számára is. 

Ott van például rögvest Robert Aldrich, aki a M.A.S.H.-ben (1970) máris főszerepet bízott rá Elliot Gould oldalán – ráadásul az 1951-ben, a koreai háború idején, tábori orvosok körében játszódó fekete komédia jelképes átvezetés a háborús moziból a művészet vetítőtermébe, ahogy jelképes az alkotói és magánéleti válságban szenvedő filmrendező új-hollywoodi portréja, a Fellini 8 és fél-jét "amerikanizáló" Alex Csodaországban (1970, r.: Paul Mazursky) is, amely egyszerre szimbolizálja az európai szerzői film hatását Hollywoodra és Sutherland szempontjából megelőlegezi az európai mesterekkel, Federico Fellinivel, Bernardo Bertoliccival vagy Nicholas Roeggel való együttműködéseket.

Casanova
Fotó: Mokép

Persze, a kanadai állampolgárságához élete végéig ragaszkodó, de színészként főleg az Egyesült Államokban dolgozó és ott is élő Sutherland eleve európai iskolában nevelkedett: miután mérnökként és színészként is diplomát szerzett a torontói egyetemen, 1957-ben a neves londoni művészképzőbe, a London Academy of Music and Dramatic Art-ba iratkozott be és a West End színpadain kezdte bontogatni szárnyait, de első mozgóképes szerepeit brit sorozatokban és Hammer-horrorokban kapta.

Az 1970-es években, amikor már sztárnak számított a legváltozatosabb filmszínészetet mutatta be. Jóformán mindent eljátszott és minden szerepében átütő és hiteles volt. A teljesség igénye nélkül: emlékezetesen sajátos Krisztusként tűnt fel Dalton Trumbo Johhny háborúba megy (1971) című háborúellenes látomásában; az összesküvés-thrillerek egyik leghatásosabb alakítását nyújtotta a Klute (1971, r.: Alan J. Pakula) címszerepében; egyszerre kísérteties és mélyen emberi a gyerekét gyászoló apa John Baxterként Nicholas Roeg Ne nézz vissza! (1973) című pszichothrillerében; mélységesen szánnivaló volt a hollywoodi történelmi szatíra zárkózott, kárhozatra ítélt könyvelőjeként A sáska napjában (1975, r.: John Schlesinger); egy aprócska "gag szerepben" még egy hullának is képes volt személyiséget adni a Dürrenmatt adaptáció A bíró és a hóhérban (1975, r.: Maximilian Schell); brutális vadállat, undorító perverz és mindenre elszánt haszonleső a fasiszta intéző Attilaként Bernardo Bertolucci Huszadik századában (1976); végtelenül groteszk, mégis emberien esendő és tragikus Fellini Cassanovájában (1976), aki hallotta, annak örökre a fülében marad félelmetes, hörgésszerű sikolya A testrablók támadásában (1978, r.: Philip Kauffman) és máig érthetetlen, hogy az évtized egyik legjobb hollywoodi színésze miért nem kapott még csak Oscar-jelölést sem az Átlagemberek (1980, r.: Robert Redford) főszerepéért, az egyik fiát gyászoló, másikkal kibékülő, feleségétől elhidegülő felső-középosztálybeli amerikai "átlagember" átszellemült megformálásáért.

Átlagemberek 
Fotó: Paramount Pictures

Később, amikor az igazán jelentős filmek (legalábbis esztétikai szempontokból) már elkerülték, sem mondott le arról a bravúrról, hogy a legócskább, máskülönben érdektelen figurát is úgy jelenítse meg, hogy a néző még többet akarjon tudni róla, mert elég volt egy furcsa félmosoly, egy többet sejtető szemvillanás, apró gesztus, és a karakter mélyebb rétegei kerültek felszínre, olyanok is, amelyek nem szerepeltek a forgatókönyvben, de Sutherland képtelen volt nem élő embereket alakítani. Ez volt a színészetének lényege: a feledésre méltót, a közhelyeset, a szörnyűt, a méltatlant is az ember magasságába emelte, a giccsest, a túlzottan romantikust pedig az emberi valóság formájára alakította. Átváltozó- és átváltoztató művész volt.

S hogy mennyire az élete volt a film: öt gyerekéből négyet (Kiefer, Roeg, Rossif és Redford) is olyan rendezők után nevezett el, akikkel szívesen dolgozott: Warren Kiefer, Nicholas Roeg, Robert Redford és Frédéric Rossif. Minden értelemben az élete volt a mozi – és képes volt arra, hogy életet adjon a mozinak.