Klubigazgatója ejtheti ki a Partizant

Archaikus ízű sporttörténet következik. Megeshetett volna a múlt századelőn, talán még a két világháború között is, amikor az angol labdarúgó-válogatott hátvédje, arra válaszolva, miért nem alkalmazza a becsúszást, azzal felelt: mert úriember így nem szerel. Ez a letűnt kor és sportmorál éledt újra négyszer hét perc erejéig 2002. január 20-án, vasárnap este Belgrádban, a Partizan Beograd-Ferencváros férfi vízilabda LEN-kupa negyeddöntő első mérkőzésén. Amelyen a Partizan klubigazgatója, Alekszandr Sostar védte a Fradi kapuját - honfitársai és munkaadói érdekei ellenére, parádésan.

Az 1988-ban olimpiai bajnok, de 38 évesen már a visszavonulását fontolgató klasszist a Ferencváros hirtelen ötlettől vezetve kereste meg a bajnoki rajt előtt. A kiszemelt elsőre és másodjára nemet mondott, a harmadik hívásra aztán mégis kötélnek állt. Azzal a feltétellel, hogy már elfogadta a Partizan Beograd klubigazgatói posztját, és erről nem is szándékozik lemondani. Eltervezett heti rendje már önmagában is faramuci helyzetet teremtett, hiszen csak a régi, daliás, all-round sportemberek idejében volt példa arra, hogy valaki hétfőn, kedden és szerdán klubot igazgat, csütörtökön, pénteken és szombaton pedig - ráadásul 350 kilométerrel odébb - nemzetközi szinten véd.

Pedig a nyáron meggyengült Ferencvárosnál nemzetközi szintű védést reméltek Sostartól, és az ebben kimondatlanul is leginkább kétkedő edző, Gyöngyösi András a szerződés aláírásakor így fogalmazta meg érzéseit: "Ha már vállalta, hogy mégis folytatja a pályafutását és hozzánk igazol, az ő nevével nem teheti meg, hogy bohócot csináljon magából."

Nem is csinált. Az alapszakaszban még csak a fontosabb meccsekre ruccant át, a most zajló második körben már folyamatosan véd, nem kis részben az ő bravúrjainak és intelmeinek köszönhető, hogy összeállt a Fradi védekezése, a csapat ma már egyértelműen esélyes a legjobb négybe jutásra.

Ám a legcudarabb szituáció már a kezdet kezdetén felrémlett, hiszen Alekszandr mindkét klubja ugyanabban az európai kupában, a LEN-ben indult. Amikor tavaly szeptemberben arról kérdeztük, mi lesz, ha a Partizant épp a Ferencvárossal sorsolják össze, még a gondolatot is elhessegette magától. "Ezzel most még felesleges foglalkozni. A selejtezőben mind a két csapat megnyeri a maga csoportját, ezért a negyeddöntőben biztosan elkerüli egymást, tovább pedig ki látna előre?" - mondta, de valószínűleg maga sem hitte.

A sport, még a mai sport is azért nagyszerűbb terep az élet szinte valamennyi egyéb területénél, mert itt a legnehezebb büntetlenül kettős életet élni. Nem megy, hogy valaki szerdán pártatlan és elfogulatlan kommentátor, műsorvezető, csütörtökön pedig a legpártosabb, legelfogultabb médiafigura. A sportban előbb-utóbb fel kell oldani az efféle antagonizmusokat.

Ezért szinte törvényszerű, hogy - mivel a Ferencváros csoportelső lett, a Partizan ellenben második - a két felet az első adandó alkalommal, már a negyeddöntőben egymás ellen sorsolták.

Ez december 1-jén történt, és innentől ötven napon át, a január 20-i belgrádi meccsig tartott a tépelődés: mi legyen Sostarral? Gyöngyösi András edző inkább afelé hajlott, ne védjen, mert jól nem jöhet ki belőle, a kapus azonban eldöntötte a vitát. Leszögezte, ő játékosnak jött, tehát játszani szeretne, és ezután nem volt ember, aki kihagyta volna.

A kételyek ettől még a mérkőzés kezdetéig megmaradtak, de csak addig. Alekszandr Sostar ugyanis remekelt, a mezőny legjobbjaként döntő része volt abban, hogy az FTC csak 5-4-es vereséget szenvedett, és immár esélyesként várja a február 3-i budapesti visszavágót. A belgrádi Vecernje Novosti című lap szerint a minimális különbség miatt leginkább Sostar a "vétkes". Az elmúlt év legjobb jugoszláv sportolója - állítja a tudósító - úgy védett, mint fénykorában: tíz lövést hárított, négyszer ziccerhelyzetből sem tudták bevenni a kapuját. A további részletekről hallgassuk Wiesner Tamást, az FTC szakosztályvezetőjét, a szerződés kiötlőjét, a belgrádi szemtanút:

- Hatalmas kő esett le a szívünkről, le a kalappal Sostar előtt. Már a meccs előtt, amikor beléptem az öltözőbe, és azt láttam, egyedül ül, koncentrál, rázza a lábait, tudtam, a szándékkal nem lesz baj. Nem is volt, még nem védett ilyen jól a Ferencvárosban, mint most. Egy-egy bravúrja után már szidni kezdték a lelátón, de ez sem befolyásolta. Sőt, amikor a harmadik negyed végén tömegverekedés robbant ki, odaállt a két csapat közé, és a belgrádiakat szerbül, a mieinket magyarul és angolul nyugtatta. A szememben mostantól ő a világ egyik legnagyobb sportembere.

A fentiekből mégis az következik logikusan, a meccs hőse nem érzi, hogy bármi rendkívülit vitt volna végbe. Amikor Belgrádban - ezúttal klubigazgatói mivoltában - elértük telefonon, nem volt partner a tömjénezésben, "szóra sem érdemes" típusú válaszokat adott.

- Gratulálunk! Ezt tették Belgrádban is?
- Természetesen. Nem örültek, de megértették a helyzetemet. Tudták, hogy a Ferencváros játékosa vagyok, a szerződésemhez annak idején hozzá is járultak, világos volt, hogy a mérkőzésen az a dolgom: a lehető legjobban védjek.

- Egy pillanatig sem érezte magát furcsán?
- A mérkőzésen már nem, előtte igen. Nehezen dolgoztam fel lelkileg a szituációt, de a legkönnyebb megoldás, hogy ne védjek, egy percre sem vetődött fel bennem. Illetve, ha a Ferencváros vezetői javasolták volna ezt, akkor persze nem védek. Mivel ilyen kérés nem érkezett, tulajdonképpen nem is kellett min gondolkodnom.

- Ön is úgy érzi, hogy eddigi ferencvárosi pályafutása legjobbját nyújtotta?
- Talán igen. De ebben benne van, hogy eddig is lehettem volna jobb.

- A harmadik negyedben a békebíró szerepére is vállalkozott?
- Egy kemény meccsbe ennyi indulat belefér, én pedig mind a két féllel szót tudtam érteni.

- A két hét múlva esedékes visszavágón ki jut tovább, illetve kinek a továbbjutásában bízik?
- A második kérdést nem minősíteném, az elsőre pedig azt mondom: ahogy a Fradi nyerni akart Belgrádban, úgy a Partizan is nyerni akar Budapesten. Nekem a meccsen az lesz a dolgom, hogy ez ellen mindent megtegyek.

Korábban:

Sostar túl jól védett saját csapata ellen

Ballai Attila