- Hogyan került kapcsolatba a röplabdával?
- Az általános iskolában történt, hogy az udvaron röplabdáztak az egy korosztállyal idősebbek. Néztem őket, nagyon tetszett. Hívtak, de mondtam, nem tudok menni, mert tanulnom kell; eléggé gyatrán állok kémiából. Nem baj, gyere, majd korrepetálunk - mondták. No, ezek után nem volt megállás. És ettől kezdve soha nem akartam mást, csak röplabdázni! Egy év múlva már klubnál játszottam, két évre rá válogatott lettem, először ifi, majd 18 évesen a felnőtteknél ütöttem a labdát reggeltől estig.
- Az edzőtáborok, a pörgés mellett volt ideje a magánéletre?
- Hát, talán kicsit bután alakítottam ezt a részt. Két nappal a meccs előtt már nem mentem bulizni, korán lefeküdtem, pihentem. Egy őrültje voltam a sportágnak, nekem ez volt a természetes. De nem bántam meg. Ennek ellenére voltak hibák, voltak gyengébb teljesítmények. Lehet, rossz tulajdonság, de elvállaltam a hibáimat: feltettem a kezem, bocs, én vagyok a hunyó.
- Miért rossz tulajdonság ez?
- Valahogy nem szokás, egy idő után kihasználják.
- És most? Van ideje saját magára az üzlet mellett?
- Van, miért ne lenne? Délután fél ötkor vége a munkaidőnek, nem viszem haza sem a munkát, sem a problémákat. Úszni járok, tornázom, együtt vagyok a szeretteimmel.
- A régiekkel hogyan alakult a kapcsolata? Megvannak a barátok, vagy másfelé sodorta önöket az élet?
- Vannak páran, akikkel ma is jó viszonyban vagyunk. A telefonnak két vége van, ez rám is vonatkozik. Aki meg nem keres? Úgy érzem, senkit nem sértettem meg, ha nem hívnak, a miértre nem tudom a választ.
- A jövő?
- Az biztos, edzősködést nem vállalok. Mintegy esztendeje, az egyik sportcsatornán volt egy interjú velem. Elmondtam, több helyen a VIP vendégeknek kijáró elbánásban van részem, az üzleti partnereim által tudnék segíteni.
- Játsszuk azt, hogy a jó tündér ad egy lehetőséget önnek, hogy üzenjen a maiaknak! Mit mondana?
- Talán egy észrevételt azokról, akik annyi mindent tettek a röplabdáért. De pontosabb, ha azt mondom, annyi mindent átéltek a röplabdával. Nagyon kevés megbecsülést kaptak aktív pályafutásuk befejezésekor, sokszor el sem búcsúztatták a többszázszoros válogatott játékosokat, és alig kapnak valamit most, a jelenben is. Ezek az emberek nem pénzt, de figyelmet, kedvességet elvárhatnának. Például azt, hogy meghívják őket egy díjátadásra, egy ünnepélyes eredményhirdetésre. És még egy gondolatot: sokkal több összefogásra lenne szükség, akkor gyorsabban jutnánk előre.
Oszvald György