Iványiék mozgósítják erőtartalékaikat

A MiZo-Pécsi VSK utóbbi mérkőzésein Iványi Dalma olykor egymaga vitte hátán a csapatot. Hol sikerrel, hol sikertelenül, mint például múlt szerdán Sopronban, a húsz ponttal elveszített Magyar Kupa-ngyeddöntőben. Mostanában a Pécs csapatkapitánya is utolsó erőtartalékait mozgósítja, s csak remélhetjük, hogy a hétfői, Szolnok elleni bajnokit követő három nap elég lesz a regenerációra péntekig, az akkor kezdődő Euroliga Final Fourig, melynek nyitányán a házigazda a francia Valenciennes-nel csap össze.

Az utóbbi évek legjobb magyar kosárlabdázónője öt nappal élete nagy eseménye előtt nyilatkozott az [origo]-nak. "Igyekszem nem gondolni minduntalan a Final Fourra, de nem nagyon megy, s talán ez természetes is. Folyamatosan emelkedik az adrenalinszintem" - kezdte a 28 éves irányító.

- Nem került egy kicsit hullámvölgybe a csapat?
- Kicsit? Ne legyünk ilyen szemérmesek. Sopronban roppant fájdalmas, húszpontos vereséget szenvedtünk, s a fájdalmat csak fokozta, hogy éppen az ősi riválistól kaptunk ki. És micsoda játékkal... Hihetetlenül tompa, fásult, fáradt volt a csapat, a támadójátékunk olykor nem is létezett. De talán jobb is, hogy kiestünk. Ha, mondjuk, 13 ponttal kapunk ki, és összesítésben két pont előnnyel bejutunk a Magyar Kupa elődöntőjébe, talán elégedetten dőltünk volna hátra. Pedig akkor is ugyanolyan pocsék lett volna a támadójátékunk, csak éppen az eredmény elkendőzte volna a bajt.

- Van remény arra, hogy péntekig feltámadjon a gárda?
- Ismerem már magunkat annyira, hogy igennel válaszoljak. Pont jókor jön a Szolnok elleni bajnoki, majd az azt követő három nap. Célirányos edzésekkel, támadó variációk gyakorlásával, finomhangolással. Péntekre ott lesz a csapat formája, ahol lennie kell. Készen állunk arra, hogy másodszor ne hagyjuk kihasználatlanul a ziccert. Mint 2001-ben, Messinában...

- Szavaiból azt veszem ki, hogy - mesteréhez hasonlóan - ön sem óvatoskodik, hanem kimondja: csakis a végső győzelem az elfogadható eredmény.
- Miért, ha egy csapat hazai környezetben vívja a Final Fourt, mi lehet a célja? A negyedik hely?

- Az talán mégsem, de reálisan nézve...
- Ilyen esetben semmit se lehet reálisan nézni, mert akkor rájövünk, hogy nem is a Pécs az esélyes. Valójában az a helyzet, hogy négy egyforma játékerejű gárda feszül itt egymásnak. Korábban sohasem volt ennyire kiegyensúlyozott a Final Four mezőnye. Érdekes például, hogy a Gdynia és a Brno egyeduralkodó a hazája bajnokságában, rendre húsz, harminc, negyven ponttal nyeri a meccseit, a Valenciennes és a Pécs viszont véres verejtékkel verekszi keresztül magát a roppant erős francia és magyar mezőnyön. Most akkor mi a jobb, a sok sétamérkőzés vagy a hetente vívott két élet-halálharc? Melyik készíti fel jobban a szóban forgó csapatot a nagy megméretésre. A hét végén erre a kérdésre is választ kapunk.

- Az utcán járva-kelve, a szomszédokkal beszélgetve mit érzékel a városszerte uralkodó feszültségből, várakozásból?
- Érdekes, az ismerősök, szomszédok roppant okosan és rutinosan igyekeznek levenni a terhet a vállunkról, nem mondogatják azt folyton, hogy győzelmet várnak tőlünk. Persze azt várják, de nem mondják. Mi azért úgyis tudjuk. Miként azt is tudjuk, hogy egy aranyérem a pályafutásunk csúcsát jelentené. Az enyémét, Branzováét, Tranquilliét, Károlyi Andiét, Béres Timiét. Ezt nem lehetne felülmúlni, mivel - sajnos - válogatott szinten nem valószínű, hogy az én pályafutásom alatt már olyan jó lesz a nemzeti együttes, hogy egy Európa-bajnokságon a dobogóért küzdhetne.

- Mint csapatkapitány, hogyan próbálja meg ráhangolni a játékostársait a nagy feladatra?
- Edzések alatt és után sokat beszélgetünk a különböző apró trükkökről, támadási és védekezési sablonokról. Mindenki elmondja, hogyan látja ezt vagy azt a szituációt, miben érzi felelősnek magát, miben kellene javulnia. És ilyenkor kiderülnek a rejtett sérülések is. Például Allison Tranquilli lumbágója. Szegénynek becsípődött az ideg a derekában, azért játszott olyan gyengén Sopronban, de összeszorította a fogát, és ha nem csikarjuk ki belőle, el sem mondta volna. Ő úgy gondolja, neki az a dolga, hogy minden körülmények között a csapatot szolgálja, s ahhoz senkinek nincs semmi köze, ha neki fáj a dereka. Ez azért nincs teljesen így...

- Idén szóba került a játéka a WNBA-ben?
- Szóba került, és az amerikai ügynököm mérlegeli is a lehetőségeket, de - őszintén szólva - csekély a valószínűsége annak, hogy visszamenjek az Egyesült Államokba. Egyrészt annyira nem is kapkodnak utánam, másrészt olyan fáradt, kizsigerelt leszek, mire túljutunk a Final Fouron meg a bajnoki rájátszáson, hogy nem is fogok tudni ránézni a kosárlabdára. Meg aztán az eddigi tapasztalatok alapján a WNBA-t nem igazán nekem találták ki.

- Mi lesz pénteken, a Valenciennes ellen, s - reményeink szerint - vasárnap a döntőben?
- Egy embertelen szezon megkoronázása lenne a siker, s ha már ezt a szót használtam, embertelenül akarjuk a győzelmet. Én is, a többiek is. Érezzük, hogy mögöttünk a város. És ez tényleg nem üres frázis: annyiszor megtörtént már, hogy a közönségünk belehajszolt a győzelembe egy - papíron - erősebb csapattal szemben. Pláne, hogy most szerintem a Valenciennes nem is erősebb nálunk, nem éri el a pár évvel ezelőtti, vagy éppen a tavalyi Valenciennes szintjét. S hogy aztán a döntőben kit kapunk, az már olyan mindegy. Csak ott legyünk végre!

Ch. Gáll András