Hogy ne csattanjon a hátunkon a korbács

A háziasszonyokéhoz hasonlítja a sportvezetők szerepét Kemény Dénes, a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke, aki tizenhat évi szövetségi kapitánykodás után hamar megbarátkozott új feladatával. A meccsek alatt most is nagyon magas a pulzusa, de  nem szól bele az utóda, Benedek Tibor munkájába, mert az edzői szabadságot mindennél fontosabbnak tartja. Szerinte mind elmehetnének a csudába, ha a riói olimpiára nem vállalnának be legalább egy aranyérmet, a vízilabda megváltoztatásáról szóló ötletelés pedig csak árt a sportágnak.

Milyen sportvezetőnek lenni 16 évnyi szövetségi kapitánykodás után? Otthonosan mozog ebben a szerepkörben?

A mai világban egy edzőnek mindig van sportvezetői tevékenysége is, a munka egy kis szelete abból áll, tehát valamennyi tapasztalatra már szert tettem ezen a téren.

Azért gondolom, most kevésbé stresszes az élete.

A stressz talán nem akkora, cserébe van egy állandó készenlét. Kapitányként az év csúcsidőszakában napi 16-18 órát dolgoztam a legnagyobb stresszben, a mostani folyamatos készenlétben viszont felmerülhet, hogy egy kolléga nélkülem nem tud dönteni, ezért vasárnap este tízkor e-maileznem meg telefonálnom kell, hogy ne csattanjon a hátunkon a korbács. Éppen a Szeged szerdai Bajnokok Ligája-meccse után beszélgettem néhány szót a Crvena zvezda edzőjével, Dejan Saviccsal, aki a kapitányságom alatt még játékos volt. Ő is azt mondta, hogy most nekem kisebb a stressz, mire azt feleltem: ez igaz, de az eredmény sem annyira egyértelmű, mint mikor kiírják a táblára a meccs végén. Erre megjegyezte, hogy a játékosnak meg jobb dolga van, mint egy edzőnek. Ezek a lépcsőfokok természetesek, a játékosnak van arról elképzelése, milyen lesz majd edzőnek, az edző ugyanígy gondol valamit arról, milyen lesz majd sportvezetőnek. A legkellemesebb az első fokozat, a legstresszesebb a középső, de talán a harmadik gyakorolhatja a legerősebb hatást a sportágra: egy vezetőnek stratégiai döntéseket kell hoznia, könnyen el tudja rontani a dolgokat, mint ahogyan karakán döntésekkel sokat is segíthet.

Gergely István a nemrégiben azt nyilatkozta az [origo]-nak: "Nem irigylem Kemény Dénest (...) létszám- és költségcsökkentést kell végrehajtania, volt munkatársakkal kell rossz hírt közölnie, ami nem könnyű, de nem állhat le a vízilabda csak azért, mert kevesebb a pénz, mint korábban." Valóban ilyen nehéz kérdések vannak napirenden?

Először is, az ember soha nem mond szívesen rossz hírt. Nem mondja szívesen az apjának, hogy kettest kapott, és azt sem a párjának, hogy Trabantot kell venni, nem Mercedest. Most is vannak mondataim, amelyeket nem szívesen mondok ki, de a koromnál fogva már van tapasztalatom ebben, noha ehhez soha nem lehet hozzászokni. Nyilván sajnálom, akinek rossz hírt kell mondanom, de ezt vállaltam. Ha valaki szeretné a keze nyomát rátenni egy időszakra - ahogy nekem kapitányként sikerült -, akkor vannak ilyen pillanatok, ez hozzá tartozik.

Mennyire súlyosak a pénzügyi gondok?

Nem beszélnék pénztelenségről, csak racionalizálni kell a dolgokat. Függetlenül a helyzettől az ember csak indokolt esetben nyúl a zsebébe, akár egy családról, akár egy szövetségről van szó. Azt kell néznünk, mi kell egy cél eléréséhez, és akkor sem kell mindent elkölteni, ha történetesen nagyobb az anyagi keret, mint amire épp szükség van. Ugyanakkor egyetlen döntésemnél sem hivatkoztam a kasszára, csak arra, hogy mit tartok helyesnek. Ha a kasszára hivatkoznék, később, jobb időszakban mindenki rohanna hozzám mindenféle igénnyel. Pénzszűkéről pedig azért sem beszélhetünk, mert a szövetségen belül éppen szerdán tisztáztuk, hogy bárki jóváírhat extra költségeket is egy adott időszakra, ha máshonnan cserébe elvesz, ahogy egy háziasszony is tálalhat lazacvacsorát, de cserébe másnap rántottát kell sütnie.

Az anyagi helyzet javítása is kimondottan a feladatai közé tartozik?

Sajnos többek szerint semmi más. Van, aki nagyon bátran és kreatívan talál magyarázatot a növekvő költségeire, és természetesnek veszi, hogy ezt majd megoldom. Arról az egyről szándékosan nem beszéltem az elnökválasztás előtt, hogy majd kerítek fedezetet bármilyen költségre. Az előbb említett racionalizálás a következőképpen néz ki: van egy produktum, a magyar vízilabdázás, de a csomagolás nem fogja javítani a csomagban lévő termék minőségét, ami, ha nem jó, az borzasztóan gáz. Nemrég voltam a Miami Heat meccsén, ahol az élmény harminc-negyven százalékát a körítés jelentette, pedig én sportemberként néztem a meccset. A Heat a világ egyik legjobb sportcsapata, az NBA bajnoka, de ezzel nem elégszik meg a tulajdonos, és talán éppen ebben, a sportrendezvény tálalásában van lemaradva Magyarország. De az sem mellékes, hogy amikor a pályára nézek, a világ legjobb csapatát látom, bárhogy is szórakoztatnak engem közben. Mindkettővel foglalkoznunk kell, miközben el kell kerülnöm, hogy beleszóljak a specifikus területek szakembereinek munkájába.

Kívülről szinte lehetetlen belelátni egy sportág vezetésébe. Tudna mondani néhány fontosabb kérdést, amelyben döntenie kellett?

Az operatív döntéseimnek - a szövetségen keresztül - el kell adnia a sportágat, ehhez partnereket keres, miközben sok ember dolgozik valamilyen formában e célért. El kell érni, hogy a leghatékonyabb rendszerben dolgozhassanak, és az elvégzett munka alapján részesüljön mindenki a befolyó anyagiakból. Ezt szép lassan elkezdte mindenki megérteni. Ha ez működik, a sors elkezd majd jutalmazni a klasszikus kapufaéllel, amikor nem kifelé, hanem befelé pattan a labda ugyebár. A mostani sporttámogatási rendszer kétélű, mert a taóval papíron a sportra is áldozhatnak a cégek, ugyanakkor ezzel visszaesett a direkt szponzorációs kedv, mert nem egyértelmű a vállalkozásoknak, hogy a taóra irányított pénz kötött felhasználású, tehát eltér a hagyományos szponzorációtól. Az utóbbi időben már tudtam olyan szerződéseket kötni, amelyek megfelelnek a hagyományos modellnek.

Február végén Magyarország megpályázta a 2021-es vizes vb megrendezését. Esélyesnek érzi a pályázatot?

Irigylem Gyárfás Tamást, a társszövetség elnökét, aki a pályázattal összefüggő összes munkát magára vállalta, én egy-két ötlettel, egy-két jó szóval támogatom leginkább, nekem sok most a napi munkám a saját házunk táján. Tehát irigylem, mert az optimizmusa lenyűgöző. Ő nem ült még nehéz meccsen a kispadon, ahol bármi váratlan esemény közbejöhet, ahol a bírók is hibázhatnak, tehát én óvatosabb vagyok. A pályázat elbírálásakor Magyarország mellett szól majd a tudás, a tradíció, az elmúlt bő száz év rengeteg úszó- és pólós olimpiai aranya, a riválisoknak pedig, mint Kína vagy Japán, az anyagi háttere erős. Úgy tekinthetünk rájuk emiatt, mint időzítetlen bombára, az utolsó pillanatokban is megfordíthatják a döntést, Tamás indokoltan próbálja őket rávenni a visszalépésre.

Kapitányként többször beszélt a válogatott teljesítménye és a klubcsapatok európai szereplése közti kontrasztról. Szerdán az egyetlen, még versenyben lévő magyar BL-csapat, a Szeged otthon kikapott a negyeddöntő első meccsén a Crvena zvezdától, ezenkívül a Debrecen elődöntőt játszott az Eurokupában, tehát most is volna javítanivaló a klubpólón. Elnökként hogyan látja ezt a kérdést?

Azért beszéltem a válogatott és a klubok teljesítményéről kapitányként, mert kérdeztek róla, magamtól sosem reflektoroztam erre. Ahhoz, hogy a klubok rendszeresen olyan szinten teljesítsenek, mint a válogatott, más struktúra kellene, de nem vagyok biztos abban, hogy az egyben jobb struktúra is volna. A legjobb klubok már lefutott bajnokságokból kerülnek ki, például a csodálatos Pro Recco egyeduralkodó volt Olaszországban. Nálunk ezzel szemben négy-öt klub vív éles versenyt, ezt más országról nem nagyon tudjuk elmondani. Akkor lehetett probléma a klubok gyengébb szereplése, mikor itthon is csak egy csapat uralkodott, mégis sokkal jobban szerepelt a válogatott, miközben ráadásul a válogatottak játszottak az adott klubban is. Elnökként el kell érnem, hogy a klubok maximális segítséget kapjanak, remekül szervezett, magas szintű bajnokságot rendezzünk, egy jó playoffal, szurkolókkal, erős médiaháttérrel, melynek révén anyagi problémák sincsenek. Ha ez így lesz, és társul ehhez a létesítményfejlesztés, az új uszodák építése, a meglévők felújítása, a tréninglehetőségek javítása, ha a jogos igényeket a kormányzat támogatni fogja, akkor én megtettem mindent, a többi már a klubok játékosain, edzőin, elnökein múlik.

Tavaly szeptemberben, miután eldöntötte, hogy nem hosszabbít szerződést kapitányként, kijelentette: minden segítséget megadhatok az utódomnak, ha ez szükséges, és ő is igényli. Érkezett ilyen igény az utód, Benedek Tibor részéről?

Maradjon ez a mi dolgunk. Gyakran beszélünk Tiborral, de szakmai dolgokat nem hozok szóba, mert az edzői szabadság mindennél fontosabb, viszont minden kérdésére válaszolok. Kiváló a kapcsolatunk, mellettem sok tapasztalatot gyűjthetett a három év alatt, nem okvetlenül csak tőlem, a válogatott többi edzőjétől is, illetve egyáltalán attól, hogy egy válogatott stábjával tölthette az időt. Merész András esetében is ugyanez a helyzet, minden szakmai kérdésére készséggel válaszolok, de soha nem hozakodom elő a meglátásaimmal.

Milyen volt, amikor hosszú évek után először nem kapitányként nézte a válogatott meccsét?

Novemberben, mikor még kapitány voltam, de már Tibor hozta a kispadon a döntéseket, az még más volt, olyan, mintha még kapitány lettem volna. Idén, már elnökként szurkolói izgalommal néztem a meccseket. Hétből ötöt láttam, és nagyon magas volt a pulzusom.

A Benedek-féle generációváltás egyelőre sikeresnek tűnik, de mennyire lehet mérvadó a Világliga-sorozat?

A Világliga nagyon fontos esemény, nagyon jó erőfelmérő a vb előtt. Mi a második és a harmadik Vl-kiírást megnyertük, még mikor az egészet kitalálták. 2006-tól már nem vettünk részt rajta, de az első négy év a két arany mellett egy-egy bronz- és ezüstérmet is hozott. A generációváltásnak az a része megtörtént, hogy a háromszoros és kétszeres olimpiai bajnokok közül csak Madaras Norbi maradt meg, de még sok fiatal bekerülhet. Ez egy folyamat, amely szerintem csak 2015-re vagy a riói olimpiára fog befejeződni. Sok olyan játékos kezd beépülni, aki az előző időszakban keveset vagy még egyáltalán nem játszott. A beépítésük közben kapkodni sem szabad, de ezt a folyamatot Tibor nagyon tudatosan vezényli.

Hasonló tudatossággal építkezik a női válogatott is?

A nők esetében azt látom, hogy amennyiben az amerikai egyetemi elszívó hatás kordában tartható, illetve a válogatott érdekeit nem sérti, akkor nagyon rózsaszín lehet a kép. Kiváló csapata lehet Rióra Merész Andrásnak, akivel szemben óriási igazságtalanság lett volna, ha az általa felépített csikócsapatot át kellett volna adnia a londoni negyedik hely után. Rióban cél a két érem, és hogy a két csapat egyike hozzon egyet a legszebb színűből - ha ezt a célt a magyar vízilabda nem vállalná, el is mehetnénk a csudába.

Benedeknek a szerződése szerint négy közé kell vinnie a vébén a válogatottat, különben egyoldalúan felbonthatják a szerződését. Nem túl szigorú ez?

Az a helyzet, hogy ez a feltétel a pólóválogatottak kapitányai esetében az elmúlt olimpiai ciklusokban automatikus volt, nőknél, férfiaknál egyaránt. Ez sok csapatnál talán merész dolog, de nem a magyar pólóválogatottnál, ahol ez alapvetés. Egyébként nem emlékszem arra, hogy bármikor élt volna az elnökség a szerződésbontással, nálam egyszer lehetett volna, de nem élt vele. Ha Tibinek remegett volna a keze, amikor ezt aláírta, akkor nem is akart volna kapitány lenni.

Kemény és Benedek a kispadon

Mit szól a reformpólóhoz? Március végén más, közönségbarátnak szánt szabályokkal rendeztek tornát a Komjádiban, de szükséges-e egyáltalán a póló megújítása?

A játékszabályok modernizálása négy éve beszédtéma. Egyet értek azzal, hogy szükség van rá, tehát meg kellene valósítani, ám az erről való ötletelés, trécselés nem a megvalósítás útja. Sajnos eltelt négy év komoly gyakorlati próba nélkül. Miután a nemzetközi szövetség nem bizonyult lelkesnek, az volna járható út, ha kipróbálnánk a gyakorlatban az új szabályokat, és kiszűrnénk a legjobbakat. Ehhez játékosok kellenek és szakemberek, valamint végig kell játszani legalább egy Magyar Kupa-sorozatot, ami komoly téttel bír, és több tucat éles meccsből áll. Így születhet egy demóanyag, amely a döntéshozókat is meggyőzheti. De amíg csak ötletelünk, ugyan médiafigyelmet kapnak az ötletek, illetve a sportág, de ez egy rossz ötletelés, mert azt híreszteljük vele, hogy amit most, ezekkel a szabályokkal csinálunk, az nem jó. Az volna ideális, ha csak egyszer beszélnénk erről a kérdésről, akkor viszont jó hangosan: amikor megváltoztatjuk a szabályokat, és pont. Megjegyzem, például a pekingi olimpiai döntő nagyon jó meccs volt, még a sportágban kevésbé járatos amerikai szurkolóknak is, mert két jó csapat játszotta, két jó bíró vezette - az aktuális a szabályokkal.

A modernizálók egyik fő érve mégis az, hogy a mai vízilabdában a szurkolók egyszerűen nem értik, mit miért fújnak a bírók.

Lehet, de a bírókérdéssel is csínján kell bánni, mert sok nagy mérkőzés eleve nem róluk szól, például mindjárt a szerdai Szeged-Zvezda sem. Magyarán éppen a mostani szabályok szerinti pólóról beszéltünk a meccs után, hogy meddig játszott jól a Szeged, és mikortól a Zvezda. Objektivizálni kell a szabályrendszert, ugyanis addig lesznek viták, míg a bíróknak nagy szubjektivitást biztosítanak a szabályok. A jóval nagyobb téttel bíró fociban is van szubjektivitás, és a magyar-koreai hokimeccsen is rázták a fejüket sokan egy kiállítás után, a szubjektivitás tehát a csapatsportok egyik varázsa. Tény, hogy a vízilabdában kicsit túl sok a szubjektivitás, ezért is kell közelednünk az objektivitáshoz, jobb bírókkal, illetve a gyengébb bírók megsegítésével, és nemcsak a modernizálással, hanem az egyszerűsítéssel is.

Az édesapja, Kemény Ferenc csütörtökön reggel azt nyilatkozta, hogy "ki kellene zárni a bírókat a vízilabdából, és abban a pillanatban egy nagyon fontos bizonytalansági tényezőtől szabadulna meg a játék". Ezzel egyetért?

Vízi rögbivé válna így a játék, de ennek nincs realitása, ilyen nem lesz. Viszont ha például a kiállítást és az egyszerű faultot összehúznánk egybe, már érthetőbb lenne az egész az átlagnézőknek. Ilyen a 25 méteres medencék használata is, melyekből sokkal több van a világon, ezért volna értelme átültetni oda a sportágat, mert így globálisan ötvenszer annyi helyen lehetne játszani ezt a sportot, mint most.

Nem hiányzik a kispad? Tavasz van, talán a pólós szövetségi kapitányok vére is kezd ilyenkor pezsegni.

Lezárni képes fajta vagyok, sok fázis volt az életemben eddig is, és mindig képes voltam elszakadni az előzőtől. A kapitánykodáson már túl vagyok, viszont örülök, hogy szakmailag megalapozottan nézek pólómeccset. Szórakoztat, hogy értek hozzá, de az nem hiányzik, hogy csináljam újra. Ha egyszer mégis ismét edzősködést hozna az élet, ugyanolyan lelkesedéssel tenném.

És hobbiból elvállalná egy csapat edzését?

Ha eltelik egy-két év, de inkább kettő, mert a budapesti Eb nagy falat lesz, akkor talán. Ha akkor egy csapat azt kérné, hogy tartsak heti két-három edzést, és a meccseket vezessem a kispadról, talán elgondolkodnék, de azzal a feltétellel, hogy legyen egy másik edző is, aki időnként irányít a meccseken, és én akkor lehessek újra játékos.