A bátyja, Željko korábban játszott már Magyarországon. Volt ennek is szerepe abban, hogy ön Sopronba szerződött a nyáron?
Mondhatjuk, hogy ő volt a fő oka. Nem igazán ismertem az országot, a bajnokságot, vagy azt, miként mennek errefelé a dolgok. Željko beszélt az edzővel, Váradi Kornéllal, aki a Falco segédtrénere volt akkor, amikor ott játszott. Én pedig olyan csapatot kerestem, ami a lehető legközelebb van a családomhoz, és amikor jött az ajánlat, megbeszéltem a bátyámmal, majd el is fogadtam.
Ha már szóba jött a család, hogy tetszett nekik, amit láttak, és hogy tetszik önnek?
Nagyon jól érzem magam, tetszik a város. Még mindig csak ismerkedem vele, de amit eddig láttam, azzal teljesen elégedett vagyok, számos látnivaló található Sopronban. Szép és tiszta, ami a családomat is lenyűgözte. Alig várom, hogy visszajöjjenek! Az itthoni meccsek után 1-2 napra haza tudok utazni, ők pedig havonta jönnek látogatóba, amikor 8-10 napot is eltöltenek itt.
A Sopron jelenleg utolsó a bajnokságban, ön viszont sokáig vezette a pontdobólistát. Minek kellene változnia ahhoz, hogy a csapat elkezdjen felzárkózni az élmezőnyhöz?
Amikor így állunk, akkor egyáltalán nem érdekel, hogy én vagyok a legjobb pontszerző. Nehéz kérdés, mert szerintem jó játékosaink vannak, de valamiért a játék nem megy egyelőre. Kell néhány jégtörő győzelem, azután mindannyiunknak egyszerűbb lenne, mert a jelenlegi helyzet nagyon frusztráló. Igazoltunk új játékost is (Muhammad El-Amin – a szerk.), vele remélhetőleg hamar eljön az a bizonyos jégtörés. A rájátszás sem úszott még el, és addig küzdök, amíg versenyben vagyunk.
Amikor aláírt a Sopronhoz, még nem volt Európa-bajnok. Ön szerint az Eb után kaphatott volna jobb ajánlatokat, ha még nem lett volna csapata?
Már előtte is voltak jobb ajánlataim, mint a Soproné. De ahogy az előbb említettem, a legfontosabb számomra a családom. A feleségemnek jó állása van, és nem szerettük volna, hogy el kelljen hagyniuk Ljubljanát. Megkerestek több helyről is, például Észak-Franciaországból, de ezeket rögtön visszautasítottam, mert tudtam, hogy alig látnám a szeretteimet.
Kaptam az Eb után is néhány telefont, de addigra lezártam már magamban ezt a kérdést, és csak a Sopronra koncentráltam.
Beszéljünk egy kicsit az Európa-bajnokságról. Mikor jött el az a pont, ahonnan komolyan kezdték elhinni, hogy akár meg is nyerhetik?
Azért érdekes ez, mert előzetesen senki nem gondolta volna, hogy nyerhetünk, de még érmet sem reméltek sokan. Mi viszont bíztunk egymásban, de ez még az Eb előtt kezdődött: Izraelben voltunk egy felkészülési tornán, ahol a hazai csapattal és Törökországgal játszottunk, és mindkétszer nagyon simán veszítettünk.
Az utolsó meccs után elmentünk szórakozni, hogy kiengedjük a gőzt, ami annyira jól sikerült, hogy szerintem ott lettünk igazi csapat.
Nem azt mondom, hogy a bulizás az általánosan jó megoldás, én sem vagyok az a típus, de nekünk szerencsére bevált.
A másik ilyen alkalom akkor volt, amikor Ukrajnát viszonylag könnyedén legyőztük a legjobb 16 között, majd az Eb-k történetének egyik legjobb összecsapásán Lettországot is megvertük. Tudtuk, hogy az elődöntőben Spanyolország vár ránk, de már annyira duzzadtunk az önbizalomtól, hogy biztosak voltunk a győzelemben.
Hogyan emlékszik vissza a spanyolok elleni elődöntőre, valamint a szerbek elleni fináléra?
Mindenki arra számított, hogy nekünk ott a végállomás, de ha megnézzük a torna addigi alakulását, láthatjuk, hogy mi jól játszottunk, magabiztosak voltunk, csapatként működtünk, míg a spanyolok többször is csak szenvedve tudták megnyerni az adott meccsüket. Lehet, hogy náluk voltak a nagyobb nevek, de mi voltunk a jobb csapat.
A döntő más tészta volt, ott is vezettünk végig, de a negyedik negyedre megsérült a két legjobb játékosunk, Goran Dragic és Luka Doncic, a szerbek pedig átvették a vezetést is. Ekkor jött elő a kosárlabda szépsége, és hogy mennyire csapatsport ez a játék. Az edzőnk, Igor Kokoskov mindig is ugyanúgy kezelt mindenkit, ráadásul velünk is azt éreztette, hogy ő egy közülünk.
Ez a fajta mentalitás jellemezte az egész tornán a csapatot, és ez segített a döntőben is,
amikor olyan játékosok voltak fenn a véghajrában, akik addig kevesebb lehetőséget kaptak a korábbi meccseken, és az ő segítségükkel sikerült győzni.
Mit jelentett önnek és Szlovéniának az, hogy megnyerték a kontinensviadalt?
Otthon azt mondják, ez volt a szlovén történelem legnagyszerűbb eseménye. Beleértve mindent: sportot, politikát, gazdaságot. Miután nyertünk, visszamentünk Ljubljanába, ahol esős időben is 25-30 ezer ember ünnepelt minket.
Másnap nekem is volt egy bulim a főváros egyik kerületében, ahonnan származom, viszont a következő reggel már jönnöm kellett Sopronba. Ez persze nem a csapat ellen szól, hiszen ez olyan kötelezettség, amit vállaltam. A sikert, ami hónapok kemény munkájának volt a gyümölcse, nem sikerült igazán kiélvezni, na de majd a vb-selejtezők alatt megünnepeljük egymással visszamenőleg!
Egyszer azt mondta, ön rangidősként a szlovén csapat mentora volt. Meséljen egy kicsit Goran Dragicról és Luka Doncicról!
Dragiccsal először egy válogatott edzőtáborban találkoztam, én 20 voltam, ő 18. Senki nem tudta, honnan jött és hogy kicsoda, valami másodosztályú juniorligából hívták be. Velünk lógott végig, a többiek látták is rajta, milyen fényes jövő állhat előtte, én viszont nem, és ezt rendre meg is jegyeztem neki később. A tehetsége mellett a hozzáállása és munkamorálja példaértékű volt, az elképesztő szorgalma repítette a világ élvonalába.
Ami viszont a legjobb benne, hogy ugyanaz az ember maradt, mint amilyen 13-14 évvel ezelőtt volt. A dollármilliók sem változtatták meg, és ezt nagyon becsülöm benne.
Még nincs vége, kérjük, lapozzon a folytatáshoz!