Hogy egyesben vagy párosban indulna 2008-ban? Az még messze van, így a 29 esztendős, rendkívül kedves és csinos kajakozó ezzel még nem is igazán foglalkozik, de azt azért elárulta, hogy számára csakis az aranyérem a fontos - nem az, ül-e majd valaki mögötte a hajóban, vagy sem. A sportágat ugyanis nagyon szereti, főleg, ha csend honol a kajak körül, a sima víztükröt pedig még egy halra vadászó madár sem zavarja meg.
- A tükörvíztől még mindig elérzékenyülsz?
- Azon mindig is el fogok. Jó időben annál nem tudok szebbet elképzelni, jobbat kitalálni sem lehetne. Olyan kapcsolat ez a természettel, ahol csak te létezel és a víz, süt a nap - tökéletesen kikapcsol, és nyugodtan elgondolkozhatom a világ dolgain.
- Már 11 évesen vízre szállhattál...
- Igen, de már előtte is vízközelben voltam, hiszen a nővéreim kajakoztak. Már ők is azért kezdték el a sportágat, mert a szüleim vízitúrákra jártak, s amikor már olyan idős voltam, én is csatlakoztam hozzájuk, így végül a család összes tagja folyamatosan bekapcsolódott. Én voltam a legkisebb, így a legutolsó is. Nagyon sok nyár arról szólt, hogy egy túraevezős hajóval a Szentendrei-sziget északi részénél lévő kempinghez feleveztünk a Rómairól. Imádtam ezt a tábori életet, két-három hétig ott voltunk, s minden nap bográcsban főztünk.
- Ezután rögtön jött a versenysport?
- 1987 elején kezdtem el kajakozni, szerződtetett sportoló lettem, és azon a nyáron már versenyeztem is.
- Már ekkor is a többiek előtt jártál?
- Részt vettem egy vidéki versenyen, amelyen 8-10 lány indult. Megnyertem, és nagyon büszke voltam magamra. Bár nem volt ott a korcsoportom krémje, de elsőre mégis nagyon jó érzés volt győzni.
- Miért váltogattad olyan gyakran a pesti klubjaidat?
- A Budapesti Spartacusban kezdtem kajakozni, az ottani edzőm elment Amerikába, és ez volt az első klubváltásom oka. Aztán a másik trénerem is abbahagyta az edzősködést, és utána kerültem Kati nénihez (Fábiánné Rozsnyói Katalin - a szerk.). Nem akartam klubokat váltani, de Kati néni volt a lényeg, s inkább az edzőim miatt mentem át másik csapatokhoz. Nem hűtlenségről van tehát szó.
- Az iskolák mennyire zavarták meg a pályafutásodat?
- A gimnázium nagyon, de nem a kajak terén, hanem az egész életemet, mert elég bulis voltam. Amikor nem volt kedvem hozzá, akkor egy hétig nem mentem vízközelbe - ekkor még nem volt napi két edzésem, csak egy -, helyette az osztálytársaimmal voltam.
- Még nem is érezted, hogy netán a kajakozás lesz a hivatásod?
- Szerettem kajakozni, de inkább a vízitúrák érdekeltek. Jó volt a csapat, bulik, ezt érdekesebbnek találtam. Amikor elkezdtem kajakozni, mindenki idősebb volt nálam, én voltam a "kicsi". De nagyon jó környezetben voltam, és nekem ez tetszett. Nem azért kezdtem el kajakozni, hogy olimpiai bajnok legyek, hanem szép lassan kialakult bennem a sikeréhség, először például az ifi-világbajnokság kapcsán. Miután sikerült elérnem a kitűzött célt, már mertem egyre nagyobbakat álmodni. Fokozatosan elhittem, hogy világbajnok és olimpiai bajnok lehetek. Mindig is mázlistának éreztem magam, de - végül is - most is annak érzem. Látom a környezetemet: nagyon sokan keményen dolgoznak, de mégsem érhet oda mindenki. Örülök neki, hogy nekem sikerült.
- Gimnázium után éppen melyik célkitűzésnél tartottál?
- Nem akarok nagy szavakat használni, de ez egy fordulópont volt az életemben. Édesanyám erőltette, hogy igenis tanulni kell, de rám bízta a döntést. Bennem is megfogalmazódott, hogy ha kajakozni akarok, akkor naponta két edzésem lesz. Kajak, tanulás vagy mind a kettő? Én végül az utóbbi mellett döntöttem, s a TF-re beiratkoztam szakedzőire. Tanultam is, az édesanyám is boldog volt, de én is. Jelenleg sportmenedzser-rekreáció szakra járok, szerencsére a tanárok nagyon megértőek és rugalmasak. Tizennyolc évesen aztán bekerültem a válogatottba, és 19 évesen vettem részt az első világversenyen. Ekkor Atlantában voltam, az olimpián, de még csak tartalékként.