Erős mezőnnyel rajtol a monte-carlói teniszcsúcs

Az európai salakpályás szezon második hetében máris teniszes csúcstalálkozó a Földközi-tenger partján. A miniállam több mint száz éves múltra visszatekintő versenyén évek óta nem volt olyan erős mezőny, mint az idén.

Teniszverseny volt az első sportesemény, ami hírnevet hozott Monacónak. A vitorlás, a motorcsónak és az autóversenyek előtt, már 1897-ben teniszviadalt rendeztek a hercegségben és a tenisz történetének valamennyi kiválósága játszott itt az elmúlt 110 évben.

Királyi méltóságok, mint például a közismert teniszmegszállott V. Gusztáv előtt 1928. február 22-én avatták a Monte Carlo Country Clubot. A munkálatok egy évvel korábban kezdődtek, de az első problémát a megfelelő nagyságú terület megtalálása jelentette a hercegségben, ami gyakorlatilag megoldhatatlan feladatnak tűnt. Végül Monaco keleti határánál egy olyan földdarabot vettek meg, az uralkodó, II. Lajos herceg elképzelésének a megvalósításához, amely részben már a francia kisvároshoz, Roquebrune-Cap-Martinhoz tartozott.

Több mint fél éven át ezerötszáz ember dolgozott, megmozgatva 25000 m³ földet mire elkészült a húsz pályához és a klubházhoz a teraszos alap, ami, azóta sem változott. Hatalmas öltözőt építettek a hétszáz klubtagnak (ma ezernyolcszáz van) és az akkoriban nagyon elegáns sportnak számító squash szerelmeseiről sem feledkeztek meg.

Az elmúlt években folyamatosan fejlődött, szépült a létesítmény, az idén épp a címvédő Rafael Nadal avatta az új, ultra modern, a játékosok kényelmérő, kiszolgálásáról gondoskodó öltözőt. Az Open idején egyébként valamelyest megváltozik a klub kinézése, mert hatalmas alkalmi lelátókat, szponzor és nézői sátor-falukat állítanak. Egy valami viszont mindig lenyűgöző, lélegzetelállító: a környezet, a kilátás. A klubház ablakából, vagy teraszáról nézve a centerpályát, a háttérben a Földközi-tengerrel könnyű megérteni, hogy a tenisz négy muskétásának egyike, Jacques Brugnon, miért tartotta a világ legszebb klubjának a Monte Carlo Country Clubot.

Elég végig nézni a nyertesek névsorát csak a profi korszakban, ahhoz, hogy a szurkoló érezze, a Monte Carlo Openen győzni mindig komoly rangot, dicsőséget jelentett. Ilie Nastase, Björn Borg, Guillermo Vilas és Thomas Muster is háromszor maradt veretlen 1969 óta, de Guillermo Coria teljesítménye is említést érdemel, az elmúlt három évben mindig döntős volt az argentin, igaz, a csúcsra csak egyszer, 2004-ben ért fel. A 90-es években gyakran érezhették úgy a szervezők, hogy a tradíció, a kiemelt státusz és pénzdíj ellenére rendre túl sokan hiányoznak a legjobbak közül a versenyükről. Sőt, nem egyszer előfordult, hogy a jóval szerényebb díjazású nizzai GP-n alig valamivel volt gyengébb a mezőny.

A Monte Carlo Open ugyan része volt a korábbi úgynevezett Super9-nek és ma is a Grand Slamek utáni legrangosabb kategóriába, a Mestersorozatba tartozik, (az európai salakos versenyek közül a római és a hamburgi mondhatja még el ezt magáról), de hat héttel a Roland Garros rajtja előtt az amerikaiak, az ausztrálok kétszer is meggondolják, hogy már átjöjjenek az öreg kontinensre. Ez talán a legfőbb oka, hogy gyakran sok a hiányzó.

Az idén viszont, 1980 óta először, az aktuális világranglista első három helyezettje elindul a 2 082 500 euró összdíjazású viadalon és az sem rossz mutató, hogy a top 10-ből heten ott vannak a 64-es táblán. A 26 évvel ezelőtti tornán Björn Borg, John McEnroe és Jimmy Connors volt az első három kiemelt, most Roger Federer, Rafael Nadal és David Nalbandian.

A tavalyi bajnok Nadal mellett még három korábbi győztes rajtol: Juan Carlos Ferrero (2002-2003), Carlos Moya (1998) és Guillermo Coria (2004). Az UNICEF büszke jószolgálati nagykövete, Roger Federer eddig kétszer jutott a negyeddöntőbe Monte Carlóban, de az mindig a végállomást jelentette a svájci ranglistavezetőnek. Ezúttal sem ő az igazi esélyes. A salakos szezon elején amúgy nehéz jósolni, mert ugyan ki gondolt volna arra, hogy Valenciában a selejtezőből érkezett, húsz éves murciai, bizonyos Nicolas Almagro győz a 400 ezer eurós Grand Prix-n.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Almagro, a döntőbe vezető úton jobbnak bizonyult korábbi világelső honfitársánál, Juan Carlos Ferrerónál és az újra formába lendült Marat Szafinnál, míg a fináléban a szintén kevéssé ismert Gilles Simont verte. Nem leszünk okosabbak attól a hírtől sem, hogy Houstonban az amerikai Mardy Fish ünnepelhetett vasárnap, a döntőben az osztrák Jürgen Melzer ellen nyerve (3:6, 6:4, 6:3), mert Monacóban egyikük sem lesz ott, mint ahogy houstoni kiemeltek közül is csak a perui Luis Horna repült tovább Európába.

Ha valakit ki kell kiáltani esélyesnek, akkor az Rafael Nadal, aki tavaly ötvenkét salakos meccséből ötvenet megnyert és harminchat mérkőzés óta veretlen ezen a borításon. Azért nem lesz könnyű dolga, már az első fordulóban a francia Arnaud Clement vár rá, aztán a brit Andy Murray következhet. Az idén már a negyeddöntőben összetalálkozhat Guillermo Coriával, de az sem lenne meglepő, ha péntek délután, a négy közé kerülésért Marat Szafin állna a háló másik oldalán. Roger Federer sorsolása sem könnyebb, így az újabb álomdöntőre nem tenném fel minden pénzem.

Siklós Erik