Szempillantás alatt szorított le Karakas Hedvig

Amikor megtudtam, hogy dzsúdózhatok Karakas Hedviggel, gondolkodás nélkül mondtam igent a lehetőségre. Nemcsak azért, mert lenyűgöznek a küzdősportok, hanem azért is, mert emlékszem, szájtátva néztem végig az olimpiai ötödik helyezett cselgáncsozónő londoni küzdelmeit: fájós térddel, fájós bokával állt fel a tatamira, és egy pillanatra sem hagyta el magát. A budapesti cselgáncs-világbajnokságra készülő Karakas ellenem is nagyon komolyan vette a küzdelmet. 

A Budai Judo Központ egy olyan sportcentrum a Szomszédokból ismert Vágási Jutka egykori iskolájának felújított szárnyában, ahonnan nehéz szívvel indul haza az ember.

Pláne, ha előtte a másfél órás edzésen küzdött a világbajnoki bronzérmes Karakas Hedviggel.

Kívülállóként egyszerre voltam izgatott és kíváncsi, különös érzés volt úgy a tatamira lépni, hogy tényleg fogalmam sem volt, mi történik majd velem. Segített a ráhangolódásban a névre szóló judogi és Hadfi Dániel Európa-bajnok cselgáncsozó útmutatása. Meg persze Hédi – nem szereti, ha Hedvignek szólítják – kedvessége és türelme.

Karakas Hedvig (fehérben) a riói olimpián Forrás: Getty Images/2016 Getty Images/Richard Heathcote

A gyorstalpaló után bemelegítés következett, koncentrációs gyakorlatokkal, egyensúlyfejlesztő feladatokkal és egy instant testtudat-fejlesztéssel. Ami ugyanis egy cselgáncsozónak már egyértelmű – hogyan ne billenjen ki az egyensúlyából, hogyan használja okosan a testét, hogyan essen, hogyan fogja az ellenfél ruháját –, annak a befogadásához egy laikus számára idő kell.

Aztán hamar elkezdődött az igazi, küzdős része a dzsúdónak, földharccal, állásharccal, dobással, leszorítással.

Ekkor éreztem meg igazán, miről is szól a cselgáncs: koncentrációról, összpontosításról, erőről és egyensúlyról.

Karakas Hedvig kék judogiban a brazil Silva ellen küzd Rióban Forrás: AFP/Jack Guez

Karakas Hedvig kősziklaként, pontosabban vasbetonként állta szakmaiatlan támadásaimat, döbbenetes erő és egységesség sugárzik belőle. A legkisebb megerőltetés nélkül fordított többször is a hátamra, mintha csak egy papírbábut forgatna. Egyszer mégis sikerült nekem is leszorítanom őt, igaz, ehhez körülbelül 20 százalékra fogta vissza magát.

De így is felejthetetlen élmény marad, amit – ha nem is ennyire – testközelből megnézhet majd bárki az augusztus végi, budapesti cselgáncs-világbajnokságon.