Szőnyi Ferenc: Zombinak tartanak, pedig én is érzem a fájdalmat

38 km úszás, 1800 km kerékpározás, 422 km futás. Egy átlagember talán egész élete során sem tesz meg ekkora távokat, Szőnyi Ferenc viszont néhány héttel ezelőtt kilenc nap alatt teljesítette a svájci tízszeres ironman triatlonversenyének számait és megnyerte a viadalt. A magyar vasember, vagy ahogyan versenyzőtársai hívják, „Racemachine" 53. születésnapján lepte meg magát az aranyéremmel. Az Origónak azt mondta, hogy ennél csodálatosabb ajándékot még sohasem kapott. Interjú.

Leírni is elképesztő, nemhogy teljesíteni azokat a távokat, amelyeket néhány héttel ezelőtt, a svájci diadal alkalmával végigcsinált. Kipihente magát, egyáltalán ki lehet pihenni egy ekkora megmérettetést?
A pihenésnek folyamatai vannak.

Verseny után úgy éreztem, enyém a világ, néhány nap után viszont, az volt a benyomásom, hogy jobban megviselt, mint vártam.

Persze, ez egy nagyon durva táv volt és talán még a két hónappal ezelőtti, Himalája ultramaraton is ott volt a lábaimban. Ilyenkor a regeneráció egy hosszú procedúra. Először az ember agresszivitást érez a táplálék iránt, eszik-iszik, minél többet mindenből. Ebből persze nem következik az, hogy jobban is leszünk, a kilók visszajönnek, de az első futóedzés, az első kerékpározás, hát az valami tragikus. Mint egy újszülött babát, úgy kell az ízületi telítettséget és az izmok rövidségét visszahozni.

Szőnyi Ferenc, Ultratriatlon világbajnok Fotó: Csudai Sándor - Origo

Bőven szintidő alatt teljesítette a tízszeres ironmant, így még arra is volt ideje, hogy a díjátadás előtt hazautazzon Magyarországra, majd a ceremóniára visszatérjen. Hogy csinálta?
Vicces, de tényleg így történt. Voltak olyan riválisok, akik akkor értek célba, amikor én már kipihenten visszatérve, megborotválkozva, szép ruhában, illatosan vártam az éremátadást. Sajnos az időjárás nem fogadott minket a kegyeibe, rengeteget esett az eső, nagyon sokat áztam és fáztam. Mivel ilyen jó időt mentem, két lehetőségünk volt: vagy felmegyünk egy szállodába, ami azért a svájci árakat figyelembe véve nem lett volna olcsó mulatság, vagy „elmenekülünk" ebből a közegből. Szerencsére az egyik támogatónktól kaptunk egy kisbuszt, amibe minden felszerelést be tudtunk pakolni, így az utóbbi lehetőséget választottuk.

Hatalmas élmény volt, büszke vagyok a győzelemre, arra pedig pláne, hogy pont a születésnapomon értem célba, ennél szebb ajándékot nem is kaphattam.

Szőnyi Ferenc és a legkedvesebb születésnapi ajándék, a tízszeres svájci ultratriatlonon nyert aranyérem Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hogyan ismerkedett meg ezzel a világgal?
43 évesen kezdtem el futni, de csak amatőr szinten, vagy még úgy sem, vasárnaponként egy focipálya körül futkároztunk egy barátommal. Jó volt, de egy idő után kevésnek éreztem, így elkezdtem a hétközi edzéseket is, majd részt vettem a Kinizsi 100 elnevezésű teljesítménytúrán. Azt követően jött a fordulópont, találtam az interneten egy 12 órás futóversenyt és nagyon megtetszett, hogy nem egy távot, hanem szintidőt kell teljesíteni. 124 kilométerrel második lettem az országban, ekkor már tudtam, hogy ha ennek több időt szentelek, akkor nagyon nagy dolgok sülhetnek ki belőle.

Az igaz, hogy 40 felett tanult meg úszni?
Igen, egészen pontosan 44 éves koromban, az első duplatávú ironman előtt hat héttel volt az első úszóedzésem. Persze meg nem fulladtam, de egy vízben sodródó uszadékfára emlékeztetett a mozgásom. Legalábbis ezt mondta megboldogult barátom, Kiss László. Sokat fejlődtem azóta, de a mai napig sem vagyok nagy úszó, jellemzően a mezőny végén szoktam kiszállni a medencéből, aztán a futással és a kerékpározással próbálom visszahozni magam.

Szőnyi Ferenc olyan sikereket ért el a sportvilágban, amilyenekről álmodni sem mert Fotó: Csudai Sándor - Origo

A családja hogyan fogadta az új hóbortot?
Mind a mai napig nehezen, el lehet képzelni, hogy az elején mit szóltak. A megtett kilométerek rengeteg idővel és még több pénzzel párosultak, ezt pedig tényleg nem lehetett könnyű elfogadni. De aztán ők is látták, hogy jönnek a sikerek,

olyan elismerésekben volt részem, amelyeket a korábbi, civil munkáimban elképzelni sem lehetett.

Boldog voltam, így megbékéltek a helyzettel.

Kinek köszönhetően lett Racemachine, vagyis Versenygép a beceneve?
Egy kedves külföldi versenyzőtársamnak, aki 2008-ban, Mexikóban ragasztotta rám ezt a nevet. Azon a versenyen elkapott az érzés, hogy nem eszünk, nem iszunk, nem alszunk, csak megyünk és teljesítünk. Úszás után szokás szerint elég sokan voltak előttem, de ennek a zombi mentalitásnak köszönhetően egyre több vetélytársamat előztem meg. Verseny után aztán beszélgettem a győztes Marcel Heiniggel és ő mondta, hogy nem is ember vagyok, hanem egy igazi versenygép. Megtisztelő volt és örömmel használtam, sokszor kellett előjönnie ennek az énemnek.

Az úszásban összeszedett hátrányt a kerékpározással és a futással rendre ledolgozza a versenyeken Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hogy lehet felkészülni egy-egy ilyen döbbenetes versenyre?
Sógorom, Horváth György segítségével szoktam hangolódni. Mesélte, hogy az egyik versenyen a múltkor odament hozzá valaki és azt mondta: „Téged ismerlek! Te vagy a Szőnyi Ferenc hajcsára!" Ezzel azt hiszem, mindent elmondtam róla. A versenytávokat nyilván nem lehet modellezni a mindennapokban, egyfajta alapot kell képezni. Úgy tudnám ezt szemléltetni, mint egy kiváló koktélitalt. Annak is megvan az alapja, amit aztán a többi hozzávalóval lehet tökéletesre fejleszteni. Nálunk az alapot az állóképesség és a dinamizmus jelenti, azokat kell fejleszteni és kiegészíteni. Illetve még egy fontos dolog, szülővárosom, Komárom szerepe. Anélkül az önzetlen támogatás nélkül, amit az ottani emberektől, közösségektől kapok, sehol nem tartanék, örökké hálás leszek nekik és ezúton is köszönöm.

Mi, vagy ki inspirálja ilyen fantasztikus teljesítményekre?
Vannak példaképeim. A magyarok közül Bogár János, külföldiek közül pedig a görög Janis Kuros. Ami a személyes motivációmat illeti, sokszor próbáltam már kifejteni, hogy mi lehet az a legszebb szó, vagy mondat, amiért csinálom, és az nem más, mint a művészet. Büszkén és mindenféle nagyképűséget nélkülözve mondhatom talán, hogy

ilyen módon kimunkálni a testünket, igenis művészet. Olyan fokú szépséget és intelligenciát vár el a versenyek teljesítése, ami már a sporton túlmutat.

Szóba került már a nyár elején, a Himalájában megrendezett Hell Race, amit a világon egyedüliként teljesített. Ez önmagában hatalmas élmény lehetett, de milyen emlékekkel lett még gazdagabb?
Óriási volt, a mai napig élénken él bennem az egész, minden útra, minden kilométerkőre pontosan emlékszem. Az egy igazi erőpróba volt, rendkívüli fegyelmet és odafigyelést kívánt, olyat, amilyeneket a hétköznapi életben sohasem tapasztal meg az ember. A hegyen, oxigénhiányos környezetben haladni semmivel sem összehasonlítható érzés. Meg kellett találnom azt a kényes egyensúlyt, hogy mikor kell futnom, és mikor kell gyalogolnom, ellenőrizni, és ha kell felülírni a mozgásokat.

Tudtam, hogy ha teljesítem a versenyt, megnyerem, akkor, ott ez inspirált.

Szőnyi Ferenc egyelőre nem gondolkozik a következő megmérettetésen Fotó: Csudai Sándor - Origo

A teste nem tiltakozik a folyamatos kihívások ellen?
A tiltakozás periférikus. Az fáj, ami ütközik, amin ülsz, vagy amin állsz. Erre jönnek még rá az időjárási viszontagságok, a meleg, a hideg, a nedves, a száraz. Nyilván a bőr, az ujjak, a végtagok az idő múlásával egyre nehezebben viselik a megterhelést, de nem a fájdalomra koncentrálok. Tisztában kell lenni persze a testünkkel,

tudni kell, hol a határ. Lehet, hogy több száz kilométer, de lehet, hogy csupán egy lépésre van a sérülés.

Sebezhető az izomzat, éppen ezért folyamatos megfigyelés alatt állunk. A legfontosabb a hidratációs egyensúly fenntartása, én mindig arra figyelek a legjobban.

Kisebb versenyeken még elindul, vagy azok már egyáltalán nem jelentenek kihívást?
Természetesen, azok tökéletes erőfelmérőt jelentenek, és remek visszaigazolást adnak, hogy éppen hol, milyen állapotnál járok. Emellett a mennyiség helyett ezeken a megmérettetéseken a minőségre is lehet koncentrálni. Például ha körbefutom a Velencei-tavat, ami ugye 29 kilométer, ami azért nem olyan hatalmas távolság. Ott, mondjuk, azt mondom, hogy 163-as pulzuson akarok végigmenni, na, akkor azért mindjárt más a leányzó fekvése. Ezek is kellenek ahhoz, hogy a nagy egész összeálljon.

Van még olyan verseny, amiben kihívást lát? Akár a hossza, akár a körülmények extrém volta miatt?
Hogyne, és nem is feltétlenül „szakmabeli".

Mindig is vonzott a Himalája és most, hogy eljutottam oda, még inkább csábít, hogy feljussak a Mount Everestre, a világ legmagasabb pontjára.

Célversenyem most nincsen, ezen a nyáron annyi inger ért, annyira csordultig lettem élményekkel, hogy nem is akarok arra gondolni, hogyan tovább. Egyébként általában a versenyek találnak meg engem és nem fordítva, biztosan jönni fog majd valami, de arra most rápihennék. Érkezett egy felkérés, hogy fussunk el a Déli-sarkra, ilyen extrém dolgok mindig vannak, sivatag, Alaszka, ezek vonzóak, de nincs bakancslistám.

Én már annyi mindent teljesítettem, az álmaimban szereplő összes versenyt letudtam, úgyhogy futó ennél jobbat és szebbet nem kívánhat.

Szőnyi Ferencnek még furcsa, hogy van olyan dolog, amire egyedül ő képes a világon Fotó: Csudai Sándor - Origo

Gyerekként gondolta volna, hogy miket ér el 53 éves korára?
Dehogy, még 10 évvel ezelőtt sem.

Egyelőre most is nehéz megélni azt, hogy van olyan dolog, amire egyedül én vagyok képes a világon.

Ennek ellenére úgy érzem, jó az, amit csinálok, mert én is jobbá váltam általa, megnyugodott a lelkem.