Wichmann Tamás: az indián kenutól a Szent Jupát pörköltjéig és a gitárig

2020. február 12-én este 72 éves korában hosszan tartó súlyos betegség után meghalt a kilencszeres világbajnok kenus, Wichmann Tamás. Az Origo Dávid Sándor visszaemlékező írásával búcsúzik tőle.

1962. Wichmann Tamással életében először történt meg, hogy vágyai netovábbjába, egy indián csónakba, azaz egy kenuba térdelhetett. Egy rozoga, poros kenuba, ami az után maradt meg, hogy a nagyobb fiúk a vízitelepen elkapkodták a szép kenukat. De ő és a többi "kiskölyök" elkérte, és kipofozta. Ezt a történetet elevenítette fel - tudomásom szerint - utolsó interjújában a napokban Wichmann Tamás.

Nem mintha nem tudtam volna már vagy ötven éve az egész történetet, és nem éppen azokban a napokban gondoltam volna Wichmann Tamásra, miközben gondolatban éppen Mexikóban jártam, írtam az akkori emlékeimet, többek közt róla is az Origónak. Gondolatban éppen ott jártam Xochimilcóban, azokon a csodálatos vizeken, a fehér egyenruhás tengerészek, gyönyörű virágok, a világ minden részéből érkezett embersereg, no és a mi kajakosaink, és kenusaink között. Ahol húszévesen és túl a csodagyerek koron ott volt Wichmann Tamás is, mégpedig akkori legjobb barátjával, társával Petrikovics Gyulával, és mindjárt nagy esélyesként jelentek meg ők Mexikóban. Ez az arany nem jött össze, a román páros, Ivan Patzaichin és Serghei Covaliov egy hajszállal jobb volt náluk.

Szent Jupát Mexikóban sem segített. Most sem, amikor utolsó napjait élte. Pedig biztosan vele volt az utolsó pillanatáig a kenusok védőszentje, sőt, remélem, örökre vele marad. Én ugyan már régóta neheztelek a szentre, mert nem csak most, hanem már Mexikóban (és Münchenben és Montrealban és Moszkvában) sem segítette Tamást. Ha segít, már 1968-ban aranyra válthatta volna az ezüstöt. És még inkább négy évvel később, 1972-ben, Münchenben, amikor Wichmann Tamás már csak egyesben indult. A német városban minden úgy alakult, a szél, a víz, a hőmérséklet, az időzítés, hogy csak Tamás nyerhet. De akkor jöttek a Fekete Szeptember terroristái, két teljes napot késtek a vízen a versenyek, Wichmann pedig kikapott a román Patzaichintől. Ezt a versenyt is láttam. A kenuhoz egyébként csak annyi közöm volt, hogy éppen tíz évvel azelőtt, hogy a sántító (saját szavaival bicebóca, pufók) kamasz Wichmann Tamás életében először beleült álmai hajójába, engem, az akkori kamaszt Palotás Sándor tanár úr ültetett bele hatalmi szóval Csepelen egy szakadt tízes kenuba, amelyben az első kenuvilágbajnokunk, az olimpiai bronzérmes Wieland Károly sztrókolt.

1976, Montreal. A csodálatos olimpiai pályán, a Szent György folyó deltájának egyik ágán ott találjuk megint Wichmann Tamást is, aki közben nyert már néhány világbajnoki címet, pályafutása végén éppen kilenc volt már neki. Engem pedig végre hozzájuk osztott be a szerencse, a vízre szálló pontonjukról, az ottani eseményekről kellett a televízióban tudósítanom. Azt a rengeteg érmet, amit akkor a kajakosok és kenusok hoztak Péhl József kapitánysága alatt – de aranyat senki sem nyert. Wichmann Tamás is eggyel lejjebb adta: a harmadik helyre, a bronzéremig jutott el.

Wichmann Tamás személye, egyénisége nem írható le csupán a sporteredményeivel. Ha semmi mást nem csinált volna életében, akkor is a magyar sportélet legnagyobb alakjai között emlegetnénk. De ebben az esetben nem az a varázslatos, elbűvölő, mulattató (jól gitározott, énekelt, bűvészkedett, bohóckodott) örökre feledhetetlen óriás maradt volna meg emlékezetünkben, ahogy emlékszünk, és emlékezni fogunk rá mindörökké. A dús, bozontos frizurájára, a bajszára és a mosolyára, amely vele született. Ahol Wichmann megjelent, ott, szem nem maradt szárazon, mert hamarosan mindenki könnyezett a nevetéstől. Wichmann Tamás ugyanis minden csodálatos sporteredménye ellenére született vendéglátós volt. Elsősorban szakács. Mégpedig nagyszerű. Ipari tanuló korában az egykori Borostyán étteremben ismerkedett a szakmával, de már akkor híre ment a palacsintáinak, és egyéb alkotásainak. Fénykorában (egyik fénykorában) tizenhét évig főzött a Szabadság Szállóban, de már versenyző korában elkezdett titokban önállósodni. Erről az egykori Lipcsei söröző vendégei tudnának hosszan mesélni. Ha jól emlékszem itt született egyik telitalálata: „Föl kellett lendíteni az üzletet – mesélte egyszer - kitaláltam hát és bevezettem a „szekszárdi colát" (így állt az étlapon), azaz vörös bort töltöttem a kólába. Itták, mint a..."

Ezen a pályán a csúcs természetesen a Szent Jupát, másik nevén a Wichmann kocsma volt. Rántott húsos szendviccsel, pörkölttel, csapolt sörrel, utcazenészekkel és a tulaj, a főnök gitármuzsikájával, személyes éneklésével, amikor kedve úgy tartotta. Harmincöt évig működött ez az intézmény. Szent Jupát örömére. Még sehol sem tartok, de érzem, máris hosszabb voltam, mint illene, de Tamás karizmatikus személyét idézve sorjáznak az emlékek, a feledhetetlen pillanatok. Már csak az egyik utolsót írom ide: 1980-at, Moszkvát.

A negyedik olimpiáját.

Ott nemcsak a saját sportágában, hanem az egész magyar csapatban az aranyéremre legesélyesebb versenyző volt. Olyan világhíre volt, mint Münchenben Balczónak. Ha valaki azt találta volna ki, hogy verseny nélkül előre adják oda Wichmann Tamásnak az aranyérnet, biztosan megszavazták volna. Mert ekkor már ő volt a kenukirály.

Akármelyik csatornán, akármelyik sportágat közvetítettük is (én a víváson ültem, mind mindig), a monitoromon a kajak-kenu pálya képét néztem, amikor Wichmann Tamás következett. Egész Moszkva várta a diadalt (itthon gondolom, az egész ország). És akkor jött a rajt, elindultak. A szovjet Szergej Posztrehin kilőtt, és egy olyan ötszáz métert hajtott, hogy a meglepett Wichmann alig tudott vele lépést tartani. Ezres versenyen ilyen örült irammal kezdeni nem volt szokás. Ekkor még Tamás versenyben volt. De a második ötszáz vége felé már látszott, hogy nem tud együtt haladni ellenfelével, és akkor, akkor Tamás egyszerűen leállt.

A szívverésünk is.

Amikor pedig számunkra érthetetlenül lassan, komótosan lapátolva a part felé indult, már a könnyeink is hullottak. Akárcsak most.

Ennek a sporttragédiának az okát azóta se tudta senki megmondani. Számtalan okot persze föl lehetett sorolni. Wichmann Tamást már nagyon elragadta a hév kilenc világbajnoki címmel a tarsolyában. Parti János szövetségi kapitány szerint éppen a rajt előtt fordult a szél szembe velük, és Tamás erre nem volt felkészülve. Mégis, a legvalószínűbb, hogy abban a pillanatban, amikor Tamás agyában bevillant, hogy most sem fog nyerni, egy pillanat alatt eszébe jutott a másik három olimpiai „kudarc" és a gondolat: az olimpiát úgy látszik, nem nekem találták ki. Letörten, de nem megtörten (utána nyert még nagy versenyeket), kiballagott az arénából.

Most pedig, miközben lelki szemeim előtt az imént még ott volt az elpusztíthatatlannak tűnő csupa élet, csupa erő alakja, megrendülten olvasom a halálhírét. A szavait, amelyek mély lelkierőről vallanak. Amelyekből kiderül, hogy nem fél a haláltól, pedig nem hisz semmiféle mennyországban. Csak a családját (hat gyereke, számos unokája gyászolja) félti a nagy bánattól, mert tudja, hogy a halál csak az itt maradóknak fáj.

„Ott csak a sötét vár rám, a végtelen sötétség..." – mondta utolsó interjújában.
Kísértetiesen, mint Hamlet: „És a többi néma csend."

Dávid Sándor, újságíró.

A visszaemlékezésben dőlt betűvel szedett részletet Wichmann Tamás utolsó nagyinterjújából vettük, amelyet Sinkovics Gábor készített.