Keleti Ágnes Budapesten született, s ennek megfelelően a főváros ősi tornaegyesületében tornázott a háború előtt, a Nemzeti Torna Egyletben. És amikor 1940-ben Nagykőrösön rendezték meg a magyar tornászbajnokságot, akkor nagy meglepetésre ennek a csapatnak, az NTE-nek a lányai szerezték meg a magyar bajnoki címet.
A csapat két erőssége Keleti Ágnes és Köteles Erzsébet voltak, később mindketten válogatottak hosszú évekig.
De nagyszerű tornászok voltak az ellenfelek csapataiban is. A BBTE-ből Tóth Judit, a TF-ből Romák Éva és Horváth Gizella, a Postásból Csillik (Maca) Margit, a Debrecenből Nagy Margit neve került többek között Kerezsi Endre noteszába, aki miközben megjegyezte magának a jobbnál jobb teljesítményeket a tizenöt csapatos bajnokságból, nem is csak magának mondta keserűen: „Hát ha most nem maradna el az olimpia, csodákat művelhetnénk ezekkel a lányokkal!"
De az olimpia, mint tudjuk, és akkor már ő is tudta, elmaradt.
Nem szégyellem bevallani, Keleti Ágnesről csak sokkal később, évtizedek múltán tudtam meg sok mindent, talán a legtöbbet.
Tel-Avivba kellett eljutnom, hogy a kezembe kerüljön a magyarul megjelent könyve, amelyet csak igen későn, mint írja, hetvenedik születésnapján kezdett el írni, s amelynek címe: Egy olimpiai bajnok három élete.
Okát is adja, miért fogott a könyvbe. Naplót egész életében írt ugyanis. (A mondott születésnapon úgy gondolta, ezt a korábbi szokását akár az egész életére (sőt, mind a három életére) gyakorolhatná. Úgy érzem, ismét ehhez a módszerhez kell folyamodnom azért, hogy képes legyek megszabadulni az elkövetett hibák, gyengeségek és hiábavaló küzdelmek kínzó emlékétől. Ki kell írnom ezeket magamból még akkor is, ha már se idő, se lehetőség nincs a kijavításukra, de talán enyhülést még hozhatnak." És természetesen másoknak segítségül, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat.
Hálátlan lennék a Sorshoz, ha nem vallanám be, hogy mégiscsak volt három vagy négy maradéktalanul boldog pillanat az életemben, pontosabban, a három életem mindegyikében volt egy vagy két boldog pillanat.
Amikor a hetvenedik születésnapomon nagyon egyedül éreztem magam, és semmi olyan érdemesnek vagy érdekesnek mondható feladatot nem láttam, amiért érdemes lenne élni, elhatároztam, hogy az évek folyamán papírra vetett firkálásaimból megpróbálok egy „memoárt összeállítani."
Természetesen nem lehet szándékomban a teljes könyvet ismertetni, de a legfontosabb részleteket igen. Például első életének, amely 1944-ig tartott, első néhány sorát: „Pesten születtem, 1921-ben a Horthy-korszak kezdetén. Magyarország államformája akkor királyság volt. Az antiszemitizmus végigkísérte az egész életemet, főleg az első két életemet, mivel jómódú polgári zsidó családból származom: apám Klein Ferenc, szegedi születésű self-made-man volt." Aki a szegedi szalámigyárból indulva olyan magasra jutott, hogy 1936-ban Németországból hozott be a sonkagyártáshoz szükséges modern gépeket és felszereléseket, már mint a húsipar egyik vezető cégének a tulajdonosa.
És talán éppen emiatt vezetett útja az elsők között az auschwitzi haláltáborba, majd a halálba, rokonainak többségével együtt.
Édesapja Temesváron alapozta meg későbbi sikereit, de Ágnes elemi iskoláit már Budapesten kezdte a Mintaelemiben. Ott találkozott életében először, a vadonatúj tornateremben, a tornaszerekkel. Ekkor azonban még, és még sokáig csellistának készült, a zene volt a mindene, egészen egy fellépése közbeni, érthetetlen leblokkolásig, ami induló karrierjét kerékbe törte.
Hiába volt azonban jeles tanuló, nehéz volt gimnáziumba jutnia, végül az Evangélikus Gimnázium vette szárnyai alá, „mert ott a zsidóknak négyszer annyi tandíjat kellett fizetniük, mint az evangélikusoknak." És akkor még meg tudták fizetni.
Arról viszont, hogy egyetemre menjen, eleve le kellett mondania, mert közben már a II. zsidótörvény volt életben. Így aztán ahelyett, hogy valóra válthatta volna vegyészmérnöki álmait (édesapja a grenoble-i egyetemre szánta), szűcsinas lett belőle. És akkor még nem is sejthette, hogy végül is ez menti majd meg az életét.
Ágnes ekkor már sikeres tornász volt. A gimnáziumi csapatból előbb Dückstein Zoltánékhoz (Dückstein neve később még felbukkan a történetben) járt tornázni a VAC-ba, majd a Nemzeti Torna Egyletben edzett egészen addig, míg egy másik edző, Vali néni (Herpichné) át nem vitte a Testnevelési Főiskolára. Ahol aztán már lelkesen készült első nemzetközi fellépésére, az olaszok ellen.
De nem lett belőle semmi, mert a magyar bajnok csapattárs megsúgta a csapat vezetőinek, hogy szerinte egy zsidó lányt nem lehet az olasz csapat ellen a magyar csapatba beválogatni.
És ezzel gyakorlatilag véget is ért Keleti Ágnes első élete.
A második azzal kezdődött, hogy - és itt arra a napra emlékezik, amikor a náci Németország megszállja Magyarországot:
1944. március 19., vasárnap. Esett az eső, ezért a Gellért Hotel fedett uszodájába mentem úszni. Egyszer csak hallom a futótűzként terjedő hírt – a németek megszállták Magyarországot, és azonnal megkezdték a prominens, híres, befolyásos és gazdag zsidók letartóztatását. Elvitték és megölték őket."
Ágnes, ahelyett, hogy beköltözött volna a kijelölt zsidó házakba és felvarrta volna a sárga csillagot, vett magának keresztény papírokat.
„A csantavéri születésű Juhász Piroska szőke, csinos, velem közel egykorú lány volt, a papírjaiért elkérte az összes ingóságomat, és az összegyűjtött pénzemet. Neki nem volt szüksége iratokra, mert magas rangú náci tisztekkel barátkozott."
Az üzletet pesterzsébeti nagynénjééknél ütötték nyélbe, ahol Ágnest, azaz immár Piroskát egy további nagyon jó hír várta: a szomszédban ugyanis volt egy szűcsmester, aki hajlandó volt felvenni munkásnőnek. Mindez az utolsó pillanatban történt. Felvételizett Varga szűcsmesternél és felvételt nyert munkásnőnek és cselédnek, s hozzájuk költözött.
Másnap kora reggel „Piroska'" pedig zokogását visszafojtva nézhette végig, amint a szomszéd házból kakastollas csendőrök hurcolják el nagynénjét és egész családját Auschwitzba.
Vargáék Szalkszentmártonban béreltek házat, és Ágnest a munkája szintén oda kötötte. Édesanyja ugyan megsebesült egy csendőr golyójától, de nővérével együtt életben maradt, a Wallenberg-féle svéd házak egyikében élte túl az ostromot. Így zárult a második élete.
A harmadikban mindent elölről, a nulláról kellett kezdenie, hiszen semmije sem volt, semmije sem maradt.
Huszonnégy éves elmúlt, amikor újra tornázni kezdett - mások ilyenkor szokták abbahagyni, vagy a későbbi korokban már sokkal hamarabb, még a húszéves kor előtt. 1946-ot írtunk akkor.
És a következő évben nyerte meg először a magyar bajnokságot, sőt, ráadásként Ljubljanában a Balkán Bajnokságot is. Így jutott tisztviselői álláshoz az Állami Szénbányáknál. Tornázni pedig a Postásban tornázott, ott, ahol Csillik Maca (Margit) volt az edző.
NINCS MÉG VÉGE, LAPOZZON A FOLYTATÁSHOZ!