Vascsővel megvert rivális, börtönbe küldött sportolók, megvett pontozók, avagy tíz botrány a téli olimpiákról
Bizarr vascsöves támadástól, börtönné változtatott olimpiai szálláshelyen és kis híján félbeszakított síugróversenyen át egy fiatalember értelmetlen haláláig tart a téli olimpiák legnagyobb botrányainak sora. Bár Magyarország nem éppen a téli olimpiákon alapozta meg sportnagyhatalmi mivoltát, azért egy snowboardozni nem tudó snowboardossal csak oda tudtunk kerülni a listára.
Ha nem megy tehetséggel, majd megy vascsővel
Nem készülhet a világon olyan lista a téli olimpiák történetének legnagyobb botrányairól, amit nem Tonya Harding és Nancy Kerrigan egészen bizarr rivalizálása vezetne. A két amerikai műkorcsolyázónő botránya nem csupán a téli játékok, de az egész sporttörténelem egyik legjobban ismert, legtöbbször előkerülő esete.
A két, egyaránt karrierje csúcsán lévő (Harding 1991-ben, Kerrigan egy évvel később lett vb-ezüstérmes) amerikai műkorcsolyázónő az 1994-es lillehammeri olimpiára készült, amikor az amerikai bajnokság egyik edzése után ismeretlen tettesek megtámadták Nancy Kerrigant, és súlyosan bántalmazták:
egy vascsővel ütötték a lábát, azzal a tervvel, hogy minél nagyobb kárt tegyenek benne.
A sportvilágot sokkoló támadás azonban csak négy nappal később vett igazán döbbenetes fordulatot: Tonya Harding testőre, Shawn Eckhardt ugyanis vallomást tett a rendőrségen, amelyben elmondta, hogy ő és Harding korábbi férje, a párkapcsolati erőszak miatt a törvénnyel többször is összetűzésbe kerülő Jeff Gillooly áll a történtek mögött.
A két férfi nem maga hajtotta végre az akciót, hanem felbéreltek két fickót, Shane Stuntot és Derrick Smitht, hogy lássák el Kerrigan baját, lehetőleg annyira, hogy ne tudjon elindulni Lillemmerben, így biztosítva Harding számára az olimpiai szereplés jogát. Harding határozottan tagadta, hogy tudomása lett volna róla, hogy mit tervez a exe és a testőre, még egy közleményt is kiadott, amiben az írta:
szégyellem, hogy bárkinek a környezetemből köze volt a támadáshoz.
Csakhogy Gillooly az enyhébb büntetés reményében eskü alatt vallotta, hogy Harding igenis tudott a támadásról, így az Amerikai Olimpiai Bizottság vizsgálatot indított ellene.
Lillemhammerbe azonban még elutazott, ahogy a felépült Kerrigan is (a támadás 1994. január 6-án történt, a játékok pedig február 12-én kezdődtek), utóbbi ezüstérmes lett, míg előbbi nyolcaddiként zárt. Az olimpiát követően Hardingnak bíróság előtt kellett felelnie a történtekért, és végül egy 100 ezer dolláros pénzbüntetéssel, valamint három év felfüggesztett börtönnel megúszta az esetet. Az amerikai korcsolyaszövetség azonban örökre eltiltotta a versenyzéstől, így sportágat váltott és profi bokszoló lett, 6 meccséből hármat nyert meg. Érdekesség, hogy Kerrigan sem folytatta karrierjét a lillehammeri olimpia után, ő korcsolyás show-műsorokban és számos tévés szerepléssel vétette észre magát.
A Harding-Kerrigan affér 1994 óta több filmben, dokumentumfilmben is felbukkant, de, ha ezek közül csak egyet néznek meg, akkor az a zseniális, magyar Én, Tonya címen mozikba került film legyen!
Egy tinédzser fiú halála
A sportban sajnálatos módon ugyanúgy előfordulnak halálos kimenetelű balesetek, mint az élet más területein. A tragédia után hosszasan lehet elemezni a történteket, és játszani a "mi lett volna, ha" teóriákkal. De azt ma sem tudja senki megmondani, hogy mi lett volna, ha 1964 tele évtizedek óta nem az egyik legenyhébb az osztrák Alpokban? De az volt,
így a máskor hóbiztos Innsbruck környéki lejtőkre a katonaságnak kellett 25 ezer tonna havat odaszállítania, hogy ne kerüljenek veszélybe az olimpia alpesisí-versenyek és a hazai érmek.
Az indulók között ott volt a hatfős ausztrál csapat (a kontinensnyi országot csupán a hat alpesisíző képviselte), amelyik tényleg csak "a részvétel a fontos" szlogen jegyében érkezett Innsbruckba. A csapat tagja volt a 19 éves Ross Milne, aki vitán felül a legjobb ausztrál síző volt. Milne egy Victoria állambeli dohányfarmon nőtt fel, aki szenvedélyesen szerette a sportokat, vízisízett, teniszezett, lovagolt. A sível viszont valóban komoly tervei voltak: az olimpiát megelőző évet már Európában töltötte, hogy minél többet tudjon a legjobbakkal együtt versenyezni és fejlődni. Csapattársai szerint egy nagyon komoly, felelősségtudó srác volt, akitől távol állt a korabeliek forrófejűsége.
A pálya a verseny napján mindennek volt nevezhető, csak olimpiai síversenyre alkalmasnak nem. Ahogy az Arbeiter-Zeitung tudósítója írta 1964. január 25-én, a versenyek olyanok lesznek "mint egy trapézmutatvány háló nélkül". A Patscherkofelen kiépített pálya ugyan szélvész gyors volt, azonban a síelőket nem védte semmi: a pálya mentén nemhogy hó nem volt, ami tompíthatta volna a bukásokat, de kövek és faágak hevertek és álltak ki a mindenhonnan. Ezen a felvételen 6:15 perctől jól láthatóak a terepviszonyok:
A lap meg is jegyezte, hogy ez különösen a kevésbé képzett síelők számára lehet veszélyes. Nem csoda, hogy később - ma már elképzelhetetlen módon - egy percnél is nagyobb különbség volt a győztes és a mezőny végén célba érők ideje között.
Milne január 25-én délelőtt ment ki edzeni a pályára két csapattársával együtt. A baleset a pálya egy lassabb, kevésbé veszélyesnek tűnő, ám szinte teljesen beláthatatlan szakaszán történt: a fiatal ausztrál egy emelkedő miatt későn vette észre, hogy egy csoport síelő van előtte. 60-70 km/h-s sebességgel próbálta őket kikerülni, de elvesztette uralmát a lécei fölött, és egy fának csapódott a pálya mellett, mintegy 150 méterre onnan, ahol először elesett. Amikor helikopterrel egy innsbrucki kórházba szállították még élt, azonban nem sokkal később belehalt a sérüléseibe.
Az ausztrál csapat tagjai, köztük a színes képen látható Ross Milne 2020-ban megkapták az Ausztrál Síszövetség emlékdíját:
A játékokról később összeállított 354 oldalas jegyzőkönyvben egyetlen bekezdést szenteltek a Ross Milne halálának, idézve a pályafelügyelőt, aki szerint:
A végzetes baleset a pálya egy teljesen ártalmatlan részén történt. A bevezetett biztonsági intézkedések messze meghaladták a normál szintet".
Vagyis arra jutottak, hogy Ross Milne tapasztalatlansága vezetett a tragédiához, holott a kiváló francia síző, Emile Viollat is súlyosan megsérült, amikor bukott a pályán. A szervezők soha nem ismerték el, hogy bármiben is hibáztak volna, például abban, hogy egyszerre engedtek rá közel 100 sízőt a pályára az első edzésen, de még az Ausztrál Olimpiai Bizottság sem állt ki saját sportolója mellett. Hugh Weir, a szervezet elnöke szerint mindenki tudta, hogy "a havas sportok veszélyesek", azaz nagyjából a "minek ment oda" frázissal intézte el Ross Milne halálát, akinek még a korát sem tudta pontosan, 17 évesnek hitte.
A Milne család tehát soha nem kapott semmilyen jóvátételt, sem anyagit, sem erkölcsit, a maga módján mégis visszavágott: Ross öccse, Malcolm Milne 1969-ben Val d'Iserben első ausztrálként nyert világkupafutamot, megmutatva az európaiaknak, hogy nem csak ők tudnak síelni.
Amikor minden sportoló börtönbe került
Pedig ártatlanok voltak egytől egyig, nem követtek el semmit. Egyetlen "bűnük" az volt, hogy indultak az 1980-as Lake Placid-i téli olimpián. A romló amerikai bűnözési adatokat látva a szövetségi ítélet-végrehajtás legfelső szintjén nagyon megörültek, amikor kiderült, hogy Lake Placid rendezheti az 1980-as téli játékokat. Hogy miért? Nos, azért, mert villámgyorsan megszületett a döntés, hogy az olimpikonok majdani szálláshelyét úgy építsék meg, hogy azt később börtönként lehessen használni.
A párosban aranyérmes Irina Rodnyina és Alekszander Zajcev a Lake Placid-i cellájukban:
Pontosabban eleve egy börtön épült, ahova néhány hétre beköltöztették a sportolókat. Hiába voltak többen is felháborodva, születtek elmarasztaló cikkek a sportsajtóban, és utasította vissza több csapat is, hogy beköltözzön, végül a többség csak ott lett elszállásolva. A masszív vasajtók mögötti kétágyas szobák tíz négyzetméteresek, a négyágyasak valamivel nagyobbak voltak, a szerencséseknek pedig még kis ablak is jutott két és fél méter magasan.
Ma így néz ki az épület kívülről:
Az egykori olimpiai "falu" Ray Brook közepes biztonságú férfi börtönként a mai napig a szövetségi ítélet-végrehajtás egyik intézményeként üzemel.
A szerencsés lengyel, aki életében egyszer ugrott igazán nagyot
Az 1972-es téli olimpián a síugrás már slágereseménynek számított, de még korántsem volt annyira összetett a pontozása, mint manapság, amikor mindenféle kompenzációs pontokkal igyekeznek kiküszöbölni a verseny közben időről időre változó körülményeket. A szapporói játékokon viszont még csak az ugrás hosszát és a kivitelezést nézték, ami nem várt eredményt és kisebb botrányt szült a nagysáncon rendezett viadal során.
A japánok nagyon készültek rá, ugyanis hogy a normál sánc után, ahol három hazai versenyző állt a dobogón, majd nagysáncon is leiskolázzák a mezőnyt. Korántsem voltak ilyen merész terveik a lengyeleknek, különösen nem a fiatal, mindössze 19 éves Wojciech Fortunának, aki még a lengyel csapatba is csupán az utolsó pillanatban került be.
Addigi rövid pályafutása legjobb eredménye egy 18. hely volt a Négysáncverseny egyik állomásán, azaz nem lehettek vérmes reményei, még úgy sem, hogy messze legjobb lengyelként 6. lett a normál sáncon.
Csakhogy a nagysánc versenynapján alaposan bekavart az össze-vissza változó irányú és erősségű szél. A legjobb ugrók sem tudtak 100 méter fölé kerülni az őket valósággal a talajra nyomó hátszélben, miközben a szerencsés Fortuna (a név, ugye, kötelez) ugrásánál éppen szembeszelet kapott, ami megemelte az ugrót, így a lengyel 111 méterre repült, amitől valósággal sokkot kaptak a többiek, különösen a hazaiak.
A versenyt félbeszakították, a német és a csehszlovák zsűritag az egész sorozatot semmissé akarta tenni, és azt erőltette, hogy mindenki ugorjon újra. Mások azt bizonygatták, hogy Fortuna igenis képes lehetett ekkorát ugrani, hiszen a normál sáncon mégiscsak hatodik lett. Végül a japán versenybíró szava döntött, aki abban a reményben a rövidebb sáncon aranyérmes Kaszaja Jukio a második sorozatban fordítani tud, a folytatás mellett voksolt.
Fortuna a második sorozatban már csak 87,5 métert ugrott, de a hatalmas első ugrásáért kapott pontelőnyéből egyetlen tizedet meg tudott őrizni a svájci Walter Steinerrel szemben, míg a bronzérmes NDK-s Rainer Schmidtet hat tizeddel előzte meg.
Így nyerte minden idők legszorosabb olimpiai síugróversenyét egy közepes képességű versenyző.
Woicech Fortuna (29) Lengyelország első téli olimpiai aranyérmét nyerte:
Fortuna 1975-ben mindeféle további nagyobb eredmény nélkül felhagyott az élsporttal, dolgozott taxisként, hazájában kétszer ült börtönben az 1980-as években kisstílű bűncselekmények miatt, de élt az USA-ban is, ahol szintén összeütközésbe került a törvénnyel.
Egy sötét árnyék a sípályán
Az 1968-eas grenoble-i téli olimpián a hazaiak alpesi sízője, Jean-Claude Killy volt a játékok legnagyobb sztárja. A francia klasszis mindhárom számban (műlesiklás, óriás műlesiklás és szlalom) aranyérmet nyert, utóbbi számban azonban nem akármilyen fordulatok végén találta gazdára az érem. Killy legnagyobb riválisa, az osztrák Karl Schranz ugyanis a második futamban egyszercsak megállt a pályán, majd később azt mondta, hogy egy titokzatos fekete ruhás alakot látott, átvágni a pályán, ezért állt meg. Az elmondottakat három szemtanú is alátámasztotta, így a versenybírók helytadtak Schranz kérésének, aki újra nekivágott a pályának, és remekül teljesítve azt megelőzte Killyt, megszerezve ezzel az aranyérmet.
Karl Schranzot az 1972-es olimpia előtt az amatőrszabály megsértése miatt eltiltotta a versenyzéstől a NOB:
Aminek nagyjából két órán át örülhetett, ekkorra ugyanis a versenybírók megállapították, hogy már azt megelőzően kihagyott két kaput a pályán, hogy meglátta volna a titokzatos fekete alakot.
Az aranyérem így Killy nyakába került, míg Schranzot kizárták.
Az osztrákok szerint az egész a franciák műve volt, a sötét alak pedig egy katona vagy egy rendőr lehetett, akinek az volt a feladata, hogy megzavarja Schranzot. Amire a franciák azzal vágtak vissza, hogy az egészet csak az osztrák síző találta ki, amikor észlelte, hogy két kaput is elrontott.
Egy sötét árnyékot vettem észre, ahogy haladtam a pályán, megpróbáltam kikerülni, ezért álltam meg. Egy síelő rendőr lehetett. Ha kihagytam is két kaput, az csak azért lehetett, mert teljesen hipnotizált az a sötét árnyék" -
mondta Schranz a verseny utáni sajtótájékoztatón.
Egy kis NDK-s rafinéria
Maradjunk Grenoble-ban, mert nem csak a sípályán voltak váratlan fordulatok. A női szánkósok versenyében például olyan történt, ami talán sem előtt, sem pedig azóta nem esett meg - és biztos, hogy már nem is fog. A női szánkósok versenyét az első futam után uralták a kelet-német hölgyek: a címvédő Ortrun Enderlein állt az élen, két honfitársa, Anna-Maria Müller és Angela Knösel pedig a második, illetve a negyedik helyen várta a folytatást.
Ortrun Enderlein az 1964-es olimpián lett a szánkó első női olimpiai bajnoka:
Csakhogy, amíg a lányok a pályán tették a dolgukat, addig a háttérben az edző stáb sem tétlenkedett. Titokban melegítették a szánkók csúszóéleit, ami teljes mértékben szabálytalan eljárás volt. Amikor ezt jelezték a versenybírónak, ő azonnal intézkedett: a rajtba beálló NDK-s versenyző szánkójához lépett, kezét a sportszer talpára, és az bizony meleg volt.
A kelet-németek hiába tiltakoztak, és magyarázták, hogy csak valami tévedés történt, mindhárom versenyzőjüket kizárták.
Aki orosz, doppingol?
Hiba lenne, ha pálcát törnénk minden orosz sportoló fölött, de az tény, hogy a 2014-es szocsi játékokon történtek nem tettek jót az ország sportja megítélésének. A botrány ugyan Szocsihoz kötődik, azonban csak 2016-ban robbant ki, amikor az Orosz Doppingellenes Hivatal korábbi vezetője, Grigorij Rodcsenko kitálalt a New York Times című lapnak, leleplezve az orosz sportolók államilag finanszírozott és szervezett doppingolását.
Az oroszok ezúttal is nagyban játszottak: a Szövegtségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) beépített emberei tüsténkedtek az olimpiai doppinglaborokban, akik szorgalmasan rejtették el, vagy éppen cserélték ki a a sáros sportolók által adott mintákat. Számos orosz érmes bukott meg a későbbi vizsgálatokon, az országtól összesen tíz szocsi érmet vettek el, így elúszott az éremtáblázat első helyezése is. Ennél azonban sokkal nagyobb baj volt, hogy az országot kizárták a 2018-as phjongcshangi játékokról, azok a sportolók, akik mégis ott lehettek, nem vonulhattak saját zászlójuk alatt.
Egy szavazat nekünk, egy szavazat nektek
A műkorcsolyaversenyek, mint a pontozásos sportágak szinte mindegyikének világában a mai napig előfordul, hogy egy-egy versenyző vagy páros úgy érzi, jogtalanul lepontozták a produkcióját. Az 1998-as naganói téli olimpián, azonban ez nem is volt annyira légbőlkapott a kanadaiak részéről. Akik a bírák között ülő saját honfitársuk jóhiszemű akciójának tudhatták be, hogy nem nyertek végül érmet.
A kanadai pontozó, Jean Senft ugyanis titokban felvette az ukrán kollégájával, Juri Balkovval folytatott beszélgetését, ami során egyrészt elhangzott, hogy
Balkov felajánlja pontjait a kanadaiaknak, ha Senft is "jó szemmel nézi" az ukránok páros gyakorlatát,
másrészt fennállt a gyanú, hogy a dobogós helyek már a verseny előtt le voltak osztva. Akárhogy is, hiába vélte azt sok szakértő, hogy a Shae-Lynn Bourne, Victor Kraatz kanadai kettősnek helye lett volna a dobogón a jégtánc verseny végén, ha hajszállal is, de lecsúsztak a bronzéremről.
Balkovot egy, míg Senftet fél évre felfüggesztették a történtek miatt: "Az ég szerelmére, ugyan miért hoztam volna nyilvánosságra, ha én is benne vagyok a csalásban" - méltatlankodott a kanadai pontozó a döntés után.
A történtek után kanadai Dick Pound, a NOB akkori alelnöke a jégtánc eltörlését követelte az olimpiai programból, de erre szerencsére nem került sor, inkább a pontozást igyekeztek megreformálni.
Nem tanultak Naganóból
Eltelt négy év, és a nagy változásoknak nem nagyon volt nyomuk a műkorcsolyában. Legalábbis erre utal, hogy a 2002-es Salt Lake City-i téli olimpián megismétlődött egy, a naganóihoz igen-igen hasonló eset, amihez - tudtán kívül - ismét köze volt egy kanadai párosnak, de ezúttal jól jöttek ki a kavarásból.
A párosok versenyében a szabadprogram után úgy tűnt, hogy a kanadai Jamie Salé, David Pelletier kettős lesz a befutó, a kűrt követően azonban mégis az orosz Jelena Berezsnaja és Anthon Sikhaurlidze nyakába került az aranyérem. Van ilyen, ez azért nem volt világ rengető meglepetés.
Csakhogy nem sokkal az eredményhirdetés után előállt a francia pontozóbíró, Marie-Reine Le Gougne, és azt mondta, hogy a francia korcsolyaszövetség elnöke, Didier Gailhaguet utasította, hogy pontozza fel az oroszokat.
Vélhetően egy "kölcsönszerződés" állhatott a háttérben, miszerint a jégtáncverseny során az oroszok a franciákat fogják "tolni". Hogy ezért-e vagy másért, de a jégtánc francia arannyal és orosz ezüsttel zárult...
Visszatérve a párosokhoz: miután Le Gougne előállt a sztorijával, a Nemzetközi Korcsolyaszövetség (ISU) azonnal lépett, a francia pontozót felfüggesztette, míg a kanadaiak aranyérmesek lettek. Az oroszokkal együtt, akik ugyancsa megtarthatták az első helyüket. Ezt követően aztán az ISU már valóban nem várhatott tovább a pontozás reformjával.
A magyarokról beszélt a világ
Azt mondják a marketingben jártasak, hogy a rossz reklám is reklám, de ezt a hírverést inkább mégsem kértük volna. A 2018-as phjongcshangi játékokon síakrobatikában is volt magyar induló, ami történelmi pillanatnak számított, hiszen korábban ilyenre még soha nem volt példa. Ezúttal a magyar-amerikai kettős állampolgár, a kaliforniai születésű Swaney Elizabeth képviselte a magyar színeket, aki jól megválasztva a versenyeket, és a hazai konkurencia hiányában kvalifikálni tudott az olimpiára.
Feltehetően egyetlen honfitársunk sem látta őt korábban versenyezni (ezt később a Magyar Síszövetség is elismerte), különben nem érte volna sokként a félcsőverseny közvetítését nézőket, az, ami a számára fenntartott szűk egy percben történt a pályán.
Elizabeth ugyanis azzal töltötte ki az időt, hogy ide-oda csúszkált a félcsőben, anélkül, hogy bármilyen trükköt bemutatott, vagy akár megpróbált volna bemutatni. Míg Eric, az Angolna legalább tudott úszni, ha lassabban is, mint a többiek, és míg Eddie, a Sas elért egy olyan szintet, ami ugyan messze volt a legjobbaktól, de mégis komolyan lehetett venni, addig ez a 33 éves hölgy nagyjából annyit produkált, amit egy háromnapos sítábor végére bárki elsajátíthat. Végül 31,4 ponttal lett utolsó (24.), az előtt végző dán lánynak legalább volt próbálkozása, hogy megcsináljon egy trükköt, így ő 45 pontot kapott.
"Csak részben vagyok elégedett... Annyiban vagyok elégedett, hogy Magyarországot képviselhettem egy olimpián, és bízom benne, hogy ott is felfigyelnek erre a sportágra, és többen kezdenek el foglalkozni vele" - fejtette ki Swaney a verseny után, akiben a végén még a sportág hazai megteremtőjét fogjuk tisztelni.
origo.hu
Szoboszlai Dominik sorsa megpecsételődött a Liverpoolnál
origo.hu
Ritka evezőhal-tetemet találtak Kaliforniában
metropol.hu
Újra hazánkra figyel a világ
mandiner.hu
Nahát, amint győzött Trump, a románok megint „átálltak”, ezúttal Ukrajna ügyében
ripost.hu
„Az idegen lény meghalt, és a mai napig Magyarországon őrzik” – kitálalt a Magyar Ufókutató Szövetség elnöke
magyarnemzet.hu
Képbe helyezte Magyar Pétert a Nemzetgazdasági Minisztérium
origo.hu
Nagy magyar népmesekvíz: Ön mennyire ismeri őket?
origo.hu
Tragikus hirtelenséggel meghalt a 34 éves magyar focista
origo.hu
Megmutatjuk Magyar Péter testőrét, aki brutálisan megtámadta a HírTV riporterét - videó
origo.hu
Ne vegye fel, ha erről a számról hívják, sok pénzébe kerülhet
origo.hu
Ezt mondta az újraélesztésről Szalai Ádám
origo.hu
