Egy 1974-ben Magyarországon élő sportrajongónak nem sok fogalma volt arról, hogy a világnak mit jelentett az éppen 50 évvel ezelőtt megrendezett George Foreman-Muhammad Ali bokszmérkőzés. Nem is nagyon lehetett. Senki sem beszélt arról, hogy ezt az összecsapást egy tömeggyilkos által uralt országban rendezik meg. Akkoriban csak a Magyar Televízió sugárzott ebben az országban műsorokat, de ezt a mérkőzést élőben természetesen nem közvetítette. Felvételről igen: a meccs napján késő este, 22.20-kor láthattak a nézők egy összefoglalót. A tévé mellett maradtak az újságok, de a dollárezrekkel átitatott, s éppen ezért a kor sportideológiájába nehezen illeszthető esemény másképpen ragadta meg az újságírók fantáziáját, mint tenné azt most.
A kor legolvasottabb napilapja akkor a Népszabadság volt, az MSZMP központi lapja. 50 év távlatából visszaolvasva az akkori eseményeket, már az is meglepő, hogy az újság milyen bő terjedelemben foglalkozott a nagy mérkőzéssel. Pár nappal az összecsapás után azért már előjöttek az ideológiai megjegyzések is. A lap 1974. november 3-i számában Ökölüzlet címmel jelent meg egy cikk, amely - természetesen - a pénz körül forgott. A P.I. monogrammal ellátott cikk szerzője rögtön leszögezte - csak a miheztartás végett - hogy a két bokszoló fejenként 5 millió amerikai dollárt kapott.
Ezt az akkor irgalmatlanul nagy összeget Zaire állam és annak diktátora, Mobutu Sese Seko személyesen helyezte letétbe egy párizsi bankban. Miközben Zaire népe nap nap után élte nyomorúságos életét, Mobutunak semmi sem volt drága. A mérkőzésre helyi idő szerint hajnali 5 órakor került sor Kinshasában.
A lehetetlen kezdési időpont Amerikának szólt: ott főműsoridőben ment a tévében a meccs. Ma már az is hihetetlen, hogy a mérkőzés miatt 72 közvetítővonalat kellett kiépíteni a meccs helyszínén. Abban az országban, ahol a mérkőzést megelőzően összesen 1 ilyen vonal állt rendelkezésre, most hirtelen rittyentettek mellé 71-et. Zaire államnak semmi sem volt drága. És a nagy meccs helyszínére érkező nemzetközi újságíróhadnak sem. Persze voltak, akik nem hitték el, hogy ez megtörténhet. Amerikában Zairét például úgy jellemezték, hogy ez az az ország, ahol nem szokták felvenni a telefont. A történet eredete: Gerald Eskenazi, a New York Timestól még indulás előtt fel akarta hívni a zairei fővárost,tájékozódás céljából. Nem sikerült neki.
A sport mindent felülírt, ápolt és eltakart: így aztán senki sem foglalkozott azokkal a börtönökbe és katakombákba zárt rabokkal, politikai foglyokkal, akik borzalmas szenvedések mellett tengették mindennapjaikat. A legdöbbenetesebb ebben az volt, hogy a meccs helyszínének helyet adó Stade Tata Raphaël futballstadion alatt is voltak ilyen katakombák. Ahogy az eseményt ihlető könyvében (A bokszmeccs) Norman Mailer leírta: alant és felent is a hörgés hallatszott. Lent a rabok halálhörgése, fent pedig a látványtól félájult közönségé.
Muhammad Ali és George Foreman szemrebbenés nélkül vonult be Mobutu elnök túlméretezett képe alatt a ringbe. Senki sem firtatta, hogy az az ember tekint le a két bokszolóra, aki 1968-ban brutális módon végzett az ország volt ellenzéki politikusával. Pierre Mulele abban a reményben tért vissza Kinshasába, hogy amnesztiát kap. Helyette Mobou emberei kivágták mind a két szemét, levágták a nemi szervét, a végtagjait pedig amputálták. Mindezt úgy tették, hogy Mulele még életben volt. Majd a holttestet - már ami megmaradt belőle - a Kongó folyóba dobták.
És erről a tömeggyilkos diktátorról mondta Muhammad Ali a meccs előtt, hogy a második legszebb és legnagyobb ember a világon. Hogy ki volt az első? Természetesen Muhammad Ali.
Mobutu elnök nem volt jelen a stadionban. Félt kimenni - maga helyett csak az óriási fényképét küldte ki -, attól tartott, hogy merénylet áldozata lesz. Testőrei társaságában tévén nézte meg az összecsapást.
A meccsre feltett 10 millió dollár felett is ő rendelkezett. Ma már tudjuk, hogy ezt a pénzt Mobutu emberei Zaire gazdagabb polgáraitól egyszerűen elvették. Foreman és Ali is feltételt szabott: a meccs után 24 órával mindketten a számlájukon akarták látni a pénzt. Talán ők is attól féltek, hogy Mobutu meggondolja magát. Erről azonban szó sem lehetett. Ráadásul a végső elszámolás azt mutatta ki, hogy Zaire (illetve Mobutu) sem járt éppen rosszul: nekik 20 millió dollár nyereség ütötte a markukat. Persze a diktátornak mindez csak aprópénz volt.
Uralkodása alatt nem kevesebb, mint 5 milliárd dollárt lopott el. Személyét - ennek ellenére - az országban felfoghatatlan kultusz övezte. A helyi tévéhíradó előtt minden este ő volt látható a képernyőn, amint a felhők közül a mennyből aláereszkedik. 32 éven át tartotta uralma alatt országát.
Csak akkor (1997) tudták hatalmát puccsal megdönteni, amikor már rákbeteg volt. 1997. május 16-án a tuszi lázadók és más Mobutu-ellenes csoportok elfoglalták Kinshasát. Másnap Zaire-t átnevezték Kongói Demokratikus Köztársaságra. Mobutu 1997 szeptemberében a marokkói Rabatban halt meg prosztatarákban.
Az Ali-Foreman mérkőzés bevonult a legendás bokszmeccsek közé. A mérkőzésre csak a „bunyó a dzsungelben” szófordulattal hivatkoztak, és minden idők egyik legnagyobb sporteseményének tartották. Ez a történet azonban jóval többről szólt, mint két vetélytárs párharcáról. Ma már azt is kevesebben tudják, hogy az összecsapás előtt mindkét bokszoló heteket töltött Zairében. Először úgy volt, hogy szeptember 25-én rendezik meg a mérkőzést, csakhogy Ali ekkor szemsérüléssel bajlódott, így lett a végső dátum 1974. október 30.
Ma már szinte úgy beszélünk erről az összecsapásról, mint amit Ali az esélyesek nyugalmával nyert meg, holott erről szó sem volt. Annyira nem, hogy
a közönség és a bokszszakma nagyon féltette Alit Foreman gyilkos erejű ütéseitől.
Foreman is arra készült, hogy hamar lerendezi a meccset, arra azonban biztosan nem számított, hogy Ali milyen ellenállást fejt ki. Arra pedig végképp nem, ami a 8. menetben következett: a menet utolsó 20 másodpercében Ali egy kilenc ütésből álló, gyilkos sorozatot vitt be, s ezt már Foreman sem bírta: a hatalmas test magatehetetlenül zuhant el a ringben.
George Foreman később az élete traumájának neveze ezt a meccset és nagyon pontosan fogalmazott. Egy éven át nem is verekedett, pap lett belőle. Majd visszatért, s a későbbiekben szédületes karriert futott be.
1994. november 5-én, 45 évesen és 299 naposan a 10. menetben kiütötte Michael Moorert, ezzel 20 év után visszaült a trónra és minden idők legidősebb nehézsúlyú világbajnoka lett.
De térjünk most vissza Magyarországra és 1974-re. A mérkőzés után a Népsport jegyzetírója azon dohogott, hogy Ali és Foreman összecsapása nem volt jobb egy középszerű tévéjátéknál. "Ha az elmúlt időszak két, sporttémájú tévéjátékához a Muhammad Ali Foreman profi ökölvívó-mérkőzés kiábrándító színpadiasságát is hozzávesszük, mint e kétművészi alkotás illusztrációját, akkor nyugodtan leírhatjuk: a televízió nézői bizony kevés szépet, felemelőt kaptak mindabból, amit hajlamosak vagyunk a sport lényegének nevezni, a derűből,az emberi harmóniából."
A végére még álljon itt egy igaz történet, amely a nagy bokszmeccs és a magyar labdarúgó-válogatott között teremt kapcsolódást. 1974. október 30-án Magyarország válogatottja Cardiffban Wales ellen játszott Eb-selejtezőt. Abban a pillanatban, amikor a meccs 57. percében
a walesi Arfon Griffiths a magyar kapuba talált, Muhammad Ali éppen kiütötte George Foremant.
Ez persze úgy eshetett meg, hogy miközben a BBC 1-es csatornája a focimeccset adta, a BBC 2-n a kinshasai meccset ismételték. De abban tényleg volt valami misztikus, valami különös, hogy a gól és a kiütés - persze csak a tévében - ugyanabban a másodpercben történt meg.