Nagy Lászlót nem felejtik egykori játékosai

Egy olimpiai bajnok labdarúgó látogatott Sopronba a héten. Nagy László, az 1968-as mexikói olimpián győztes magyar válogatott tagja korábban sikeresen tevékenykedett Újpesten, ahol több, akkor még névtelennek számító labdarúgó karrierjét indította el. Jelenleg a másodosztályú Kecskemét edzője, így a szerdai Magyar Kupa-találkozóra hivatalból jött Sopronba.

- Jó ideje Kecskeméten dolgozik. Hogy érzi magát egy másodosztályú csapatnál az, aki sokak szerint lerakta a pár évvel ezelőtti újpesti bajnokcsapat alapjait?
- Az előző két évben, amikor aránylag jól szerepeltünk, a feljutás közelében voltunk, nagyon szép volt az élet Kecskeméten. Most viszont sajnos hullámvölgyben van a csapatom, pedig nevekben erősödött a társaság, ám kevésbé erőszakos, agresszív a gárda és talán kevesebbet is fut, mint korábban. Úgy látszik, ez ennyit számít. Nekem is kijut az edzői szakma árnyoldalából, de aki ebben él, annak ezzel is számolni kell. Remélem azért beverekedjük magunkat az alapbajnokság végéig az első hat közé.

- Játékosként rengeteg helyen járt. Melyik a legkedvesebb önnek?
- Természetesen Mexikó, ahol az olimpiát nyertük. Persze még sok szép állomása volt a pályafutásomnak, szerepeltem - még ha nem is túl sikeresen - világbajnokságon is. De ez a múlt, abból pedig nem lehet megélni. Bár a maiaknak lenne módjuk vb-n szerepelni...

- Sajnos elég messze vannak ettől. Ön szerint mi ennek az oka?
- Úgy gondolom, ami időnkben jóval nagyobb volt a választék, jóval több gyerek futballozott. Több volt a pálya, nem volt video, számítógép, ez volt szinte az egyetlen szórakozásuk a fiúgyermekeknek.

- Edzőként korábbi klubjával, az Újpesttel nagyon szép sikereket ért el. Sokan mondják futballberkekben, hogy ön névtelen játékosokból nevelt viszonylag rövid idő alatt, magyar szinten kiemelkedő labdarúgókat, akik közül jó páran ma már neves külföldi kluboknál keresik a kenyerüket?
- Nézze, elkezdtünk dolgozni. Volt egy mag, hozzájuk jött néhány olyan, akkor még fiatalnak, ha úgy tetszik kezdőnek számító játékos, mint Sebők Vili, Fehér Csaba, Herczeg Miki vagy Kovács Zoli. Az első évben ezüstérmesek voltunk, a következő szezonban reális lehetőség nyílt a bajnoki cím megszerzésére. Engem pár forduló után felállítottak, ám a csapat bajnok lett.

- Milyen a kapcsolata az akkori játékosokkal?
- Nagyon jólesik, hogy ezek a srácok időnkét érdeklődnek, hogy mi van velem, név- és születésnapomon felhívnak, köszöntenek, tehát nem felejtettek el. De azt hiszem elmondhatom, azok a játékosok is tisztelettel vannak irántam, mint például itt Sopronban Csiszár Ákos, akiknek sosem voltam az edzőjük, de ellenfélként sokszor találkoztak velem és a csapataimmal.

- Sok helyen a futballtudás apáról fiúra száll. Önnél, önöknél mi a helyzet, van utánpótlás?
- Két fiam van. Egyiküknek szétment a térde, a másik kapusnak készült, de a növésben megállt százhetvenhat centinél, ilyen magassággal pedig nagyon nehéz komoly karriert befutni a háló előtt. Amiben még bízom családi vonalon, hogy van öt unokám, mindegyik fiú. Talán megérem, hogy valamelyiküket látom játszani az élvonalban.

Botár László