Állandósult a Serie A élmezőnye

Az olasz bajnokságban immár évek óta ugyanaz az öt csapat számít egyeduralkodónak, és ez a helyzet a nemrég befejeződött bajnokságban sem változott meg túlságosan, mindössze annyi történt, hogy az öt nagy egyike, az AS Roma egészen a nyolcadik helyre csúszott le. A másik négy sztárcsapat (a Juventus, az Inter, a Milan és a Lazio) azonban senkit sem engedett be a tabella első négy helyére, úgy tűnik, az olasz labdarúgásban kezd beállni a status quo.

Utoljára 1991-ben fordult elő, hogy ne az öt nagy valamelyike nyerje meg a bajnokságot (akkor a Sampdoria végzett az élen), a dobogóra pedig az azóta megszűnt Fiorentinán kívül egyetlen gárda sem tudott felkerülni az elmúlt öt esztendőben a fent említett kvintetten kívül. Egyre inkább úgy tűnik, hogy mindez egy öngerjesztőm folyamat: a legjobb csapatok rendszeresen ott vannak az európai kupákban, ami által még több pénzhez jutnak, ennek köszönhetően fel tudják vásárolni a legjobb játékosokat, és így még nehezebb megelőzni őket.

A Fiorentina esete ráadásul azt is bebizonyította, hogy egy-egy kiugró eredmény még nem elég ahhoz, hogy egy klub bekerüljön ebben az "elit" körbe, mert ha valaki tehetősebbnek képzeli magát, mint amilyen, annak súlyos következményei lehetnek. Így míg a többi topligában sohasem lehet kizárni, hogy egy meglepetéscsapat felférkőzzön a dobogóra, és harcban legyen az aranyéremért (elég, ha csak a Real Sociedadra vagy a VfB Stuttgartra gondolunk ebben a szezonban), addig a Serie A-ban ez szinte kizártnak tűnik.

Az, hogy a Juventus ismét meg tudta előzni a két milánói együttest, ugyanakkor fényes bizonyítéka annak, hogy a szupersztárok megvásárlása még nem feltétlenül eredményez bajnoki címet. Az Internazionaléval és a Milannal ellentétben ugyanis a Zebrák tavaly nyáron egyetlen olyan focistát sem igazoltak, akit világklasszisnak lehetne nevezni, Marcello Lippi inkább arra figyelt, hogy egy olyan keret álljon rendelkezésére, amelyben kevés kivételtől eltekintve nincsenek pótolhatatlan emberek, és majd minden posztra két hasonló képességű futballistája legyen.

A szakvezető ugyanis tisztában volt vele, hogy kettős megterhelést (a nemzetközi és a hazai porondon) csak így lehet sikerrel venni, és az eredmények azt mutatják, hogy számítása tökéletesen bevált. A nyáron leigazolt futballisták közül Fresi, Moretti, Baiocco vagy Camoranesi sem számított nagy fogásnak, és Di Vaióról is csak annyit mondtak az olasz bajnokság ismerői, hogy jó kis futballista, és mégis: a torinóiak meggyőző fölénnyel nyerték meg a scudettót, fordulókkal a zárás előtt bebiztosítva az aranyérmet. Lippi tökéletesen alkalmazta az utóbbi években elterjedt rotációs szisztémát, amihez persze az is kellett, hogy játékosainak nagy része több poszton is bevethető legyen. Még az alapjában véve pótolhatatlannak számító Pavel Nedved vagy Lilian Thuram is megkapta a maga pihenőjét, Del Piero vagy Trézéguet sérülését pedig nem érezte meg különösebben a gárda.

A kulcsember persze mindenképpen Nedved volt, aki egészen elképesztő teljesítményt nyújtott, összesen kilenc alkalommal volt eredményes, többségében sorsdöntő pillanatokban, pedig elsődleges feladata nem is a gólszerzés volt. Érdemes még kiemelni a szezon egyik nagy felfedezettjét, Camoranesit, a több poszton is világszínvonalú teljesítményt nyújtó Zambrottát, illetve Del Pierót, aki ugyan csak 24 meccsen szerepelt, de így is 16 gólt szerzett. De egyetlen olyan focista sem volt a keretben, akivel a szurkolók elégedetlenek lehetnének.