A bőség zavarával küzd a Chelsea

Amikor Roman Abramovics szerepvállalása nyilvánosságra került a Chelsea FC-nél, és a londoniak egyre-másra kezdték vásárolni a világklasszisokat, akkor sokan máris előre odaadták volna a bajnoki aranyérmet a fővárosiaknak. A klub valóban ott van az esélyesek között a Premiershipben, de Claudio Ranierinek saját példáján kellett megtanulnia, hogy nem mindig célravezető, ha túlságosan gyakran váltogatja kezdő tizenegyét - igaz, a talján szakvezetőnek sokszor kényszerűségből kellett így tennie.

A londoniak már az előző szezonban (vagyis a Roman Abramovics-éra előtt) is remekül szerepeltek az angol pontvadászatban, hiszen a negyedik helyet szerezték meg, és ilyen jól utoljára 1999-ben végzett a csapat. Mindez azt jelentette, hogy a klub elindulhatott a Bajnokok Ligájában, ám az egyesület anyagi helyzete korántsem volt rózsás, és éppen ezért valószínűnek tűnt, hogy nem lesz nagy mozgás a Stamford Bridge-en, legalábbis ami a keretet illeti.

Roman Abramovics érkezése azonban mindent a feje tetejére állított, és a Chelsea FC egyszer csak a világ leggazdagabb egyesületei közé került, amelynek kis túlzással egyetlen labdarúgó leigazolása sem jelent problémát. A klub természetesen nem is hagyta kihasználatlanul az alkalmat, és egyre-másra érkeztek a sztárok: Neil Sullivan, Geremi Ndjitap Fotso, Wayne Bridge, Glenn Johnson, Juan Sebastián Verón, Damien Duff, Joe Cole, Adrian Mutu, Hernán Crespo, Claude Makelele - kis híján egy csapatra való játékos.

Nem csoda, hogy a bajnokság elején sokan nem tudták, irigyeljék vagy sajnálják a szakvezetőt, Claudio Ranierit: egyrészről ilyen erősségű kerettel élvezet lehet dolgozni, ugyanakkor óriási eredménykényszer nehezedik az edzőre. Voltak olyan híresztelések is, amelyek szerint Abramovics a kispadon is váltani szeretett volna, és egy nevesebb szakembert látott volna szívesebben a csapat élén (leginkább Sven-Göran Erikssont emlegették), ám a talján edző maradt, és eleinte úgy tűnt, hogy vezérletével a Chelsea FC simán hozza a kívánt eredményeket.

Ebben az időszakban a bőség zavara volt Ranieri legnagyobb problémája, és a szakember igyekezett is a lehető legszélesebben alkalmazni az úgynevezett rotációs szisztémát: hétről hétre váltogatta a kezdő tizenegyet, abban a reményben, hogy így a játékosai nem fáradnak el a sorozatterhelés alatt, másrészt senki sem lesz elégedetlen amiatt, hogy nem kap elegendő játéklehetőséget.

Szép lassan azért kialakult a csapatnak egy váza, amely majd mindegyik mérkőzésen kezdőként futott ki a gyepre: a kapuban Carlo Cudicini, a védelem tengelyében John Terry, a középpályán pedig Frank Lampard és Claude Makelele számított alapembernek.

Különösen Lampard szereplése figyelemre méltó, hiszen az angol válogatott középpályás eddig a szezon során minden egyes bajnokin ott volt a kezdő tizenegyben, és csupán kétszer cserélték le - mindez olyan focisták mellett, mint Verón, Makelele vagy éppen Emmanuel Petit, nem kis teljesítmény. Igaz, Lampard tett is arról, hogy Ranierinek eszébe se jusson kihagyni őt: kétségtelenül a Premiership egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, igazi motorja a csapatnak, ráadásul rendkívül eredményes is, a pontvadászatban már öt találatnál jár.

A fenti négy játékoson kívül azonban egyetlen labdarúgó sem gondolhatta azt, hogy a következő héten is biztosan ott lesz a kezdők között, minden egyes focista helyére volt egy másik, közel hasonlóan jó alternatíva. A védelem jobb oldalán Johnson mellett Mario Melchiot, középen Marcel Desailly és William Gallas, a bal oldalon Bridge és Celestine Babayaro; a középpálya jobb szélén Jesper Grönkjaer vagy Geremi, a balon pedig Duff vagy Cole; a csatársorban pedig végképp hatalmas volt a fluktuáció. Itt a Mutu-Crespo-Jimmy Floyd Hasselbaink-Eidur Gudjohnsen négyes minden lehetséges variációja kipróbálásra került: a legtöbbször a Hasselbaink-Mutu duó szerepelt a kezdő tizenegyben, de gyakori volt a Crespo-Mutu páros szereplése is, ám arra is volt példa, hogy Grönkjaer volt Crespo társa.

A kezdeti sikerek után az év végére aztán jött egy kisebb hullámvölgy, ami persze a Chelsea szintjén értendő: "csupán" arról volt szó, hogy a gárda kiesett a ligakupából, a bajnokságban pedig öt, egymás után megnyert találkozó után rövid időn belül kétszer is vereséget szenvedett. Ranierinek abból a szempontból viszont nehezebb dolga volt, hogy pár játékosa sérülés miatt kidőlt a sorból, és így valamivel kevesebb variációs lehetősége maradt. Petit és Verón például már hetek óta nem lépett pályára, és várhatóan még egy darabig nem is fog, egyelőre még Crespo sem érte utol teljesen saját magát (igaz, így is már hét gólnál jár a pontvadászatban), a nagy karácsonyi hajtásban pedig Duff és Cudicini is kidőlt a sorból.

Az együttes persze így sem áll rosszul, a harmadik pozícióban előnye 11 pontnyi a negyedik előtt, ugyanakkor a listavezető Manchester United hét egységnyire megugrott. Így aztán nem csoda, hogy a lapokban ismét egyre-másra hozzák kapcsolatba a világklasszisokkal a gárdát: a pletykák szerint Roberto Fabián Ayala vagy akár Adriano érkezhet januárban - esetleg valaki más.