Hogy ne menjünk messzire, sokan nem értették, hogy az első összecsapáson Bozsik Péter miért éppen a klubcsapat nélküli Thomas Sowunmira bízta a feladatot, hogy egy szem csatárként felvegye a harcot a betonkemény norvég védelemmel. A kapitány magyarázata: erőteljes támadót keresett, aki fizikálisan felér az északi védőkkel, s ezt az adottságot a tíz válogatott meccsén egy - Azerbajdzsán ellen elért - gólt jegyző ékben találta meg. Igaz, nem ő volt egyetlen, aki hitt a norvégok ellen láthatatlan játékosban, korábban Gellei Imre és Bicskei Bertalan is címeres mezbe öltöztette a Vasasban, a Dunaferrben és a Fradiban is megfordult, ám maradandót sehol sem alkotó csatárt.
A norvégok ellen Sowunmi cseréje Torghelle Sándor volt, aki tíz perc alatt legalább kiharcolt egy tizenegyest, és nem ez volt az első jó megmozdulása a válogatottban, gondoljunk csak németországi duplázására vagy a brazilok elleni szépítésére. Az már más kérdés - és semmiképp sem a szövetségi kapitány hibája - hogy Torghelle a magyar futballtörténelem első olyan csatára, aki úgy játszhat rendszeresen a nemzeti csapatban, hogy immár két teljes szezon óta nem szerzett gólt bajnoki mérkőzésen. Málta ellen ugyan betalált, de minek...?
Feltehetően szintén nem a közelmúltban elért eredményeivel érdemelte ki a válogatottságot Lőw Zsolt sem, aki a német harmadosztályban botladozó TSG Hoffenheimből kapott meghívót. Való igaz, Magyarországon nagyítóval kell keresni az épkézláb balhátvédeket, talán ennek köszönhető, hogy Lőw fájós lábbal is kezdő lehetett Norvégia ellen, a megbízhatóság szobrát azonban aligha lehetne megmintázni róla, hiszen a 2004-es Wales elleni meccs után Újpesten immár másodszor hozta kihagyhatatlan helyzetbe az ellenfelet.