Két BEK-döntő, hét gól

Nevelőegyesülete, a Budapesti Honvéd színeiben Puskás Ferenc mindössze két hivatalos európai kupamérkőzésen szerepelt, a Real Madriddal azonban rengeteg sikert ért el a BEK-ben: a két győzelem mellett két döntőben is mesterhármast szerzett, ami egyedülálló rekordnak számít.

Az 1959-60-as idényben a spanyoloknál Panchónak becézett világklasszis egyértelműen főszereplőnek bizonyult, és ez a szezon jelentette számára a csúcsot a Realban. A bajnokságban ugyan megint csak ezüstérmes lett a csapat az FC Barcelona mögött (amely az idő tájt Kocsis Sándorral és Czibor Zoltánnal állt fel), de Puskás a maga 24 mérkőzésen szerzett 26 találatával megszerezte a gólkirályi címet, a Spanyol Kupában öt találkozón tíz gólt ért el, a BEK-ben pedig hét összecsapáson 12-szer volt eredményes.

Rögtön az első mérkőzésen mesterhármassal nyitott a Jeunesse Esch ellen, majd a visszavágón újabb találattal terhelte meg a luxemburgiak hálóját . A francia OGC Nice már sokkal jobban megnehezítette a madridiak dolgát, az idegenbeli 3-2-es vereség után a Real 4-0-ra nyert a visszavágón, és a gólszerzők névsorából természetesen Puskás sem maradhatott ki.

Az elődöntőben az ősi rivális FC Barcelona következett. A katalánoknál hiányzott a csapatból a legnagyobb sztár, Kubala László, aki összebalhézott a mesterrel, Helenio Herrerával, sőt, Czibor Zoltán sem lépett pályára hasonló okok miatt. A Real ki is használta az alkalmat (Di Stéfano kettő, Puskás egy góljával 3-1-re győzött). A visszavágón is 3-1 lett az eredmény, azonban megint a Real javára!

A gólgyártást Puskás kezdte meg a 25. percben, Di Stéfano kiugratását értékesítette éles szögből, elnémítva a katalán aréna közönségét, majd a szünet után Gento, végül ismét Puskás volt eredményes - Kocsis hajrában szerzett szépítő gólja már nem osztott, nem szorzott.

A finálé helyszíne a skóciai Glasgow, a már akkor is legendás Hampden Park volt, az ellenfél pedig némi meglepetésre a nyugatnémet Eintracht Frankfurt, amely az előző körben éppen a skót Rangers FC-t búcsúztatta meglehetősen magabiztosan, 12-4-es (6-1, 6-3) összesítéssel. Ráadásul a germán együttesben öt válogatott futballista szerepelt, vagyis az újabb címvédés korántsem ígérkezett könnyűnek - azt azonban aligha gondolhatta bárki is, hogy a két csapat minden idők egyik leghíresebb találkozóját játssza, egy olyan összecsapást, amelyet sokan a sportág legjobb 90 percének tartanak.

Az esélyesebbnek tartott, négyszeres kupagyőztes Real Madrid bizony rosszul kezdte az összecsapást: a frankfurtiak Richard Kress révén a 18. percben megszerezték a vezetést. A Real azonban szép lassan játékba lendült, és különösen Di Stéfano volt elemében, aki rengeteg futással és állandó helyváltoztatással egyre többször lerázta magáról az őrzőjét, és a 27. percben sikerült is egyenlítenie - újabb három percre rá pedig a vezetést is megszerezte.

A Szőke Nyíl után Puskás vette át a főszerepet: közvetlenül a szünet előtt növelte a Real előnyét, majd a második félidőben további három gólt szerzett: előbb tizenegyesből volt eredményes, majd újabb két, akcióból szerzett találat következett. A németek persze nem adták fel (nem jellemző rájuk), de alig hogy Stein csökentette hátrányukat, a Real a középkezdésből újabb gólt szerzett: négy passz után Di Stéfano bombázott a hálóba. Az utolsó negyedóra aztán már igazi gálaelőadást hozott, a madridiak a biztos győzelem tudatában mindent bedobtak, trükköztek, cselezgettek, élvezték, hogy minden bejön nekik. A lefújást követően a közönség felállva ünnepelte a győzteseket, az Eintracht játékosai pedig díszsorfalat álltak legyőzőik tiszteletére.