Hässler-hasonmás és Stankovic-utód az olaszok ellen
Az olasz nemzeti tizenegy, amely égszínkék meze miatt a squadra azzurra becenevet viseli, 1910-ben játszotta első hivatalos mérkőzését, és rögtön meg is szerezte első győzelmét, hiszen 6-2-re legyőzte Franciaországot. A következő találkozó már nem volt ilyen sikeres, a taljánok akkor 6-1-es vereséget szenvedtek - éppen a magyar válogatottól... Az olasz labdarúgás mindenesetre hamar a világ élmezőnyéhez csatlakozott, első nemzetközi sikerét az 1928-as olimpián aratta, amelyen bronzérmes lett. Az 1930-as vébén az olaszok nem indultak el, a következő kettőn viszont igen, és ha már ott voltak, akkor mind
1934-ben, mind 1938-ban megszerezték az aranyérmet - második alkalommal a fináléban Magyarországot győzték le 4-2-re. Mind a két világbajnok együttesnek Vittorio Pozzo volt a mestere, a legnagyobb sztárnak pedig az a Giuseppe Meazza számított, aki mindkét vébén játszott, és ma a milánói stadion őrzi a nevét.
A második világháborút követően az olasz labdarúgás elsősorban klubszinten ért el sikereket, a válogatott nem tudta megismételni korábbi eredményeit, az 1958-as vébére ki sem jutott, a többi világbajnokságon pedig rendre korán elvérzett. A hatvanas évek végére azonban a squadra azzurra ismét meghatározó lett a világ labdarúgásában: 1968-ban megnyerte az Európa-bajnokságot (ez az egyetlen nagy nemzetközi válogatott torna, amelynek döntőjét meg kellett ismételni: az első mérkőzés 1-1 lett a jugoszlávok ellen, a második 2-0-s olasz sikert hozott), két évvel később pedig a döntőig jutott a világbajnokságon. Az elődöntőben az NSZK elleni, hosszabbításban 4-3-ra megnyert találkozót sokan minden idők legjobb mérkőzésének tekintik. Az idő tájt az a Luigi Riva volt a legnagyobb sztár, aki 42 mérkőzésen szerzett 35 találatával mind a mai napig tartja a gólrekordot az olasz nemzeti csapatban.
Azóta az olaszok folyamatosan ott vannak a világ labdarúgásának élmezőnyében, és minden egyes tornának úgy vágnak neki, hogy a végső győzelemre is esélyesek - még ha ez a tavalyi vébéig csak egyszer jött össze nekik, mégpedig az 1982-es spanyolországi mundiálon.
Az 1990-es, hazai rendezésű tornán "csak" bronzérmesek lettek, 1994-ben a döntőben tizenegyesekkel kaptak ki a braziloktól, a 2000-es Európa-bajnokságon pedig már győztesnek tűnt az együttes, amikor a franciák egyenlítettek, és aranygóllal meg is nyerték a finálét. A tavalyi világbajnokság előtt az úgynevezett "calciopoli" botrány borzolta a kedélyeket, de Marcello Lippivel a kispadon a válogatott a körülményeken felülemelkedve remek teljesítményt nyújtott, és megnyerte története negyedik világbajnoki címét.
A vébé után Lippi felállt a kispadról, és utódja némi meglepetésre a viszonylag tapasztalatlannak számító Roberto Donadoni lett, aki korábban csak a Leccét, a Genoát és a Livornót irányította, és csak utóbbival szerepelt a Serie A-ban. Bemutatkozása ráadásul nem sikerült valami jól: első meccsén ugyan a vébén szerepelt focisták közül senkit sem szerepeltetett, így a horvátok elleni vereség nem volt különösebben meglepő, de első két tétmérkőzésén is nyeretlen maradt. Az Eb-selejtezők során Litvánia ellen hazai pályán csak egy döntetlenre volt képes a csapata, majd a vb-döntő "visszavágóján" 3-1-re kikapott a franciáktól. Azóta viszont az olaszok egyszer sem hibáztak, hat mérkőzésből mindössze egyszer veszítettek pontot: a törökök elleni barátságos összecsapáson 1-1-es döntetlent értek el, az öt Eb-selejtezőjüket viszont egyaránt megnyerték.
Donadoni ugyan egy rendkívül egységes, és nem mellékesen világbajnok csapatot örökölt Lippitől, de ezzel együtt sem volt könnyű dolga, hiszen két világklasszis sem állt a rendelkezésére. A vébén mindegyik mérkőzésen szerepelt Francesco Totti tavaly nyáron még csak arra kérte a trénert, hogy ideiglenesen mellőzze őt a válogatott keretből, ám miután a római fantasista pályafutása legeredményesebb szezonját produkálta, és nem csak a Serie A-ban, hanem egész Európában gólkirály lett, mindenki azt várta, hogy visszatér a nemzeti csapatba. Ehelyett Totti azt jelentette be, hogy a jövőben egyáltalán nem szeretne játszani a válogatottban. Nem sokkal később az AC Milan középhátvédje, Alessandro Nesta is hasonlóan cselekedett, más kérdés, hogy ez nem érintette annyira érzékenyen a szakvezetőt, hiszen Nesta a vébén is csak az első három mérkőzésen játszott, majd megsérült, és a védelemben nélküle sem állnak rosszul az olaszok.
Összességében elmondható, hogy az olasz nemzeti tizenegy még mindig elsősorban a világbajnok gárdára épül, amit jól bizonyít, hogy a Budapestre érkezett 21-es keretből 14-en ott voltak a tavalyi viadalon. A védelemből például mindenki világbajnoknak mondhatja magát - más kérdés, hogy a németek elleni elődöntőben emlékezetes gólt szerzett Fabio Grosso most közel egy év után kapott ismét meghívót, és a vébé óta teljesítménye alaposan visszaesett.
A nagyobb változások a középpályán, illetve a csatársorban történtek: a Németországban nem szerepelt futballisták közül elsősorban Antonio di Natale tudott tartósan megragadni a keretben, az Udinese támadója a legutóbbi öt mérkőzésből négyen kezdő volt. Donadoni másik nagy "felfedezettje" Fabio Quagliarella, akit ő hívott meg először a nemzeti csapatba. Jól tette, hiszen az olaszok legutóbbi mérkőzését, a Litvánia elleni Eb-selejtezőt Quagliarella két bombagólja döntötte el.
A középpályán Massimo Ambrosini már 1999-ben bemutatkozott a nemzeti együttesben, de sérülései miatt a 2000-es Eb óta az összes nagy tornát ki kellett hagynia, és Donadoni tavaly augusztusban két év után hívta meg ismét a válogatottba. Aimo Dianát szintén korábbról aktivizálta a mester, ám Alberto Aquilani, illetve Angelo Palombo egyaránt Donadoni "találmánya" - persze nem meglepő, hogy mind a ketten csak barátságos mérkőzéseken játszottak eddig.
Ami a hiányzókat illeti, a legnagyobb meglepetést talán Daniele de Rossi hiánya jelenti, hiszen a középpályás nincs rossz formában, amint azt az FC Internazionale elleni olasz Szuperkupa-mérkőzésen is bizonyította az AS Roma színeiben.