A következő szezontól szinte biztosan a fehérvári csapatot irányító Lothar Matthäus 1990-ben kapta meg a France Football által odaítélt díjat, mégpedig teljesen megérdemelten: abban az esztendőben világbajnoki címre vezette a nyugatnémet válogatottat, és a tornán csapata egyik legjobbja volt.
Hogy teljesítménye ezt követően sem esett vissza, azt jól mutatja, hogy a következő évben holtversenyben második lett, a FIFA World Player ankétján pedig 1991-ben diadalmaskodott, vagyis abban az esztendőben ő számított a világ legjobb játékosának.
Hosszú karrierjének ekkor a felénél járt, de a sikerek a folytatásban sem kerülték el: 1992-ben hazatért a Bayern Münchenbe, a bajorokkal négy bajnoki címet nyert, 1999-ben BL-döntőt játszott, a válogatottnak pedig még a 2000-es Európa-bajnokságon is tagja volt.
Az aranylabdások sorában őt követő Jean-Pierre Papin a Bayernben csapattársa is volt Matthäusnak, azonban a francia csatár számára a France Football trófeáját követően sok sikert már nem hozott a sors. Fél évvel később az AC Milanba igazolt, de ott nem szerepelt tartósan a kezdő tizenegyben (bár dicsőséglistájára két olasz bajnoki cím így is felkerült), és később a Bayernben is csak kiegészítő embernek számított.
De még rosszabbul járt az 1992-es nyertes, Marco van Basten, akinek tulajdonképpen a hattyúdalát jelentette ez a diadal: karrierjéből már csak fél év volt hátra, visszatérő sérülései miatt ugyanis 1993 nyarán visszavonult. Az 1996-os kontinenselső, Matthias Sammer is mindössze 12 bajnoki mérkőzésen lépett pályára azt követően, hogy 1996 decemberében Párizsban megkapta a díjat - neki is a sérülései jelentették labdarúgó-pályafutása végét.
Jó néhány olyan győztes akadt az elmúlt 20 esztendőben, aki számára a France Football elismerése karrierjének csúcspontját is jelentette, mivel utána már nem tudott hasonlóan magas színvonalon teljesíteni. Az 1993-as győztes Hriszto Sztoicskov másfél évvel később a Parma kedvéért otthagyta az FC Barcelonát, de az olaszországi kaland nem jött be a számára - egy év elteltével ismét a katalánoknál futballozott, de már nem számított meghatározó játékosnak.
Később még eljátszogatott Szaúd-Arábiában, Japánban illetve az Egyesült Államokban (az MLS-ben a Chicago Fire-rel bajnokságot is nyert), de ez azért nem ugyanaz a szint. Az 1999-ben csodált Rivaldo a következő szezonban még fantasztikusan futballozott (gondoljunk csak a 2000-2001-es idényben a Valenciának rúgott mesterhármasára, amivel a BL-be lőtte a Barcát), de 2002-es klubváltása nem jött be, a Milannál nem találta a helyét, és ezután már "csak" Görögországban villogott - jelenleg pedig Üzbegisztánban kergeti a labdát.
Rivaldo az Olimpiakosznál sem spórolt a látványos gólokkal:
Michael Owennek sem hozott sok szerencsét a 2001-ben megkapott aranylabda: az angol csatár Liverpoolban ugyan ontotta a gólokat, de miután a Real Madridba igazolt, megakadt a karrierje, idén pedig a Newcastle Uniteddel kiesett a Premier League-ből. Menedzserei jelenleg éppen azon dolgoznak, hogy csapatot találjanak neki: ugyan ingyen igazolható, de fizetési igényei sokakat elriasztanak.
Andrij Sevcsenkónak is egy klubváltás "tett be": a Milanban a 2004-es diadal után is jól játszott, de miután a Chelsea-be igazolt, mintha nem is ugyanarról a focistáról lenne szó. Az előző szezonban kölcsönben megint a milánóiaknál szerepelt, de egyetlen gólt sem ért el a bajnokságban... Szintén a piros-feketék tagja a 2005-ös év legjobbja, Ronaldinho, de játékában ő is csak ritkán idézi azt a teljesítményt, amiért négy éve teljesen megérdemelten megkapta a trófeát, és sokak szerint Fabio Cannavaro sem tudta ugyanazt a játékot nyújtani a Real Madridban, mint amiért 2006-ban megkapta a kitüntető címet.
Persze nem törvényszerű, hogy valakinek a teljesítménye visszaessen az elismerés után. Az 1997-es győztes Ronaldónak egy rendkívül súlyos sérülést követően is sikerült felállnia a padlóról, és 2002-ben megint elhódította a France Football trófeáját, Zinedine Zidane pedig csak az 1998-as diadalt követően lett igazi világklasszis, és egészen 2006-os visszavonulásáig ott volt a topon. A pályafutását idén befejező Luis Figo (2000) és Pavel Nedved (2003) kifejezetten magas színvonalon játszott azt követően is, hogy Európa legjobbjának választották - az ő karrierjükben semmilyen törést vagy visszaesést nem jelentett a díj.
Százforintos kérdés lenne a Vágó-műsorban: hány aranylabdás látható a képen?
Külön érdekesség, hogy a világ egykori legjobbjai mit kezdtek magukkal visszavonulásuk után. Az elmúlt két évtized díjazottjai közül a mostani szezon előtt nyolcan visszavonultak, de közülük csak hárman nem próbálták ki magukat edzőként: Roberto Baggio, Zidane, illetve George Weah. A libériai csatár inkább a politikai pálya mellett döntött, és 2005-ben elindult hazájában az elnökválasztáson, ahol nem ő lett a befutó. Zidane sportvezetői karrierje pedig most kezdődik, hiszen ő lett a Real Madrid régi-új elnökének, Florentino Péreznek a tanácsadója.
Ami a többieket illeti, mind dolgoztak, dolgoznak edzőként, több-kevesebb sikerrel. A legtöbb trófeát éppen Matthäus nyerte, hiszen neki van egy szerb és egy osztrák bajnoki aranyérme is, más kérdés, hogy Sammer német bajnoki címével azért egyik sem ér fel. Sammer ráadásul a Borussia Dortmunddal az UEFA-kupa döntőjéig is eljutott, jelenleg pedig a Német Labdarúgó Szövetség alkalmazásában dolgozik amolyan utánpótlás-koordinátorként.
Papin a Strasbourgot feljuttatta a francia élvonalba, de a Lensszal kiesett onnan; Sztoicskov a bolgár válogatottnál és a Celta Vigónál is csak rövid időt töltött az eredménytelenség miatt; Van Basten pedig a holland válogatottat ugyan kivezette egy vébére és egy Eb-re, de csapata mindkét tornán elmaradt a várakozásoktól, az Ajax Amsterdamtól pedig egy sikertelen szezon után távozott.