Egyszer már sikerült kezelnie Szalai sértődését: a csatár a tavalyi, hollandok elleni 1-4 után amiatt duzzogott, hogy csak a kispadon ülhetett. Egervári azonban egy beszélgetéssel helyretette a támadót, és az észtek, majd a törökök elleni győztes meccseken be is vetette. Utóbbin Szalai főszerepet játszott góljával és játékával. Egervári most sem volt szívbajos, kihagyta a szerinte Bukarestben gyengén teljesítő Szalait, és a Böde-Németh duót játszatta, melynek mindkét tagja gólt szerzett, és folyamatos veszélyt jelentett az észt kapura. Szalai meg is sértődött újra a viselkedése alapján, megint szükség lesz Egervári pedagógusi énjére.
Isztambulban - ellentétben Bukaresttel - sikerült egy góllal megúszni az iszonyatos hazai nyomást, majd miután Egervári átváltott két csatárra (Hajnal-Böde csere a 68. percben), három perc elteltével Böde szemfüles góljával egyenlítettünk. Ekkor végre megnyugodott a csapat, elkezdett játszani, a törököket láthatóan megzavarta a Szalai, Böde duó, jött is gyorsan még két helyzet. Ekkor már túl voltunk a románok elleni hazai 2-2-n, tudni lehetett, hogy vagy Isztambulban, vagy Bukarestben nyernünk kell, hogy versenyben maradjunk a továbbjutásért. Érthetetlen húzás volt ebben a helyzetben, hogy Egervári néhány perc után visszaállt az egycsatáros játékra (Szalai-Elek csere a 78. percben). Ezzel meg is tört a lendület, az utolsó tíz percet megint bekkeléssel kellett túlélnie a csapatnak.
A kapitány kezdettől fogva ragaszkodik az általa összerakott kemény maghoz, ezen csak apró lépésekkel hajlandó változtatni. Ettől talán egységesebb a csapat, ugyanakkor nehezebb belenyúlni a taktikába, ha valaki nem játszik a klubjában, nincs jó formában, vagy ha új ember követel magának helyet a csapatban. Elnézve a kulcsemberek rapszodikus teljesítményét, ez logikátlannak tűnik, bár kérdés, mennyit lehetne kihozni a ki nem próbált légiósokból, mint Vadócz, Tőzsér, Feczesin, Bodor. Tőzsér Dániel hiánya különösen szembetűnő volt tavaly, amikor a Bajnokok Ligájában szereplő Genk alapembere volt.
A románok elleni hazai meccset végig a kezében tartotta a magyar csapat, az ellenfél nem igazán tudott mit kezdeni a letámadással, és a szakembereink által előszeretettel emlegetett "előrejátékunk" is megfelelő volt. A 80. percben, 2-1-nél azonban minden megváltozott, teljesen leálltunk, innentől folyamatosan a románoknál volt a labda. Kérdés, hogy ilyenkor egy edző mennyire tudja befolyásolni a játékot, de Egervárin nem láttuk annak a jelét, hogy a bekkelés helyett az addigi bátor focira biztatta volna a játékosait, a Dzsudzsák-Halmosi csere sem ezt mutatta. A folyamatos román ívelgetéseknek sajnos a 92. percben meg is lett az eredménye: 2-2, buktunk két pontot.
A három éve hivatalban levő kapitány kezdetben csak elvétve hívott be NB I.-es játékosokat, később viszont egyre többet, elvégre a kulcsemberek közül több is hazatért (Juhász, Kádár, Rudolf), illetve nem tudott gyökeret verni külföldön (Elek, Lipták). Kipróbálta Koltai Tamást, Kovács Istvánt, Guzmicsot, Gyömbért, behívta Devecserit, Fiolát, közben parkolópályára tette, illetve ki sem próbálta a már említett légiósokat. Ezzel együtt nem igazán volt olyan meccs, ahol NB I.-es focista játszotta volna a főszerepet, leszámítva Varga svédek (2-1) elleni produkcióját és Elek pár korábbi meccsét.
A bukaresti sorsdöntő meccsre a nemzetközi csatákban tapasztalatlan (egy félidőnyi tétmeccs a felnőtt válogatottban), középszintű NB I.-es csapatban játszó Guzmics Richárdot állította be Lipták mellé, holott a sérülések ellenére még ekkor is nyúlhatott volna Vanczákhoz vagy Korcsmárhoz. Előbbit a jobbhátvéd, utóbbit a szűrő középpályás szerepében vetette be inkább, de mindkettőre lehetett volna más megoldása Varga és Elek személyében. Guzmics rutintalansága a második percben olyan hibát hozott, ami aztán meghatározta a meccs alaphangulatát és kimenetelét.
Ezek után meglepő volt, hogy Egervári négy nappal később, Pesten is pályára küldte a Haladás üdvöskéjét, aki ezúttal nem is tett semmi rosszat, igaz, nem is írt futballtörténelmet az észtek elleni 5-1-re megnyert csatában. A Szalai-affér után ez újabb jele lehet a kapitány pedagógiai érzékének, elvégre Guzmics agyában így hamar felülírhatta a bukaresti borzalmat a budapesti siker.
Az észtveréssel viszont még feltűnőbbé vált, hogy Bukarestben mennyire nem voltak rendben a fejek: aki ott tele gatyával tötymörgött a pályán, négy nap múlva padlógázzal száguldozott. A román pokolban megbénult játékosok egyértelműen a mentális felkészítés hiányát mutatták - a csapat pszichológusa a hírek szerint alig találkozik a játékosokkal. Pedig a magyar sportpszichológia már bizonyított: a tavalyi olimpián szerzett aranyérmek többsége mögött meghúzódott egy-egy sportpszichológus, akár csak a stabilan a világelitben harcoló férfi kézisek eredményei mögött. Ha itthon működik a szakma, miért nem használjuk éppen a fociban?
Korcsmár és Koman érthetetlen szerepkörben bukkant fel a pályán. Előbbi az Újpest védőjeként lett alapember, Egervári azonban feltolta védekező középpályásnak, holott időnként égető szükség lett volna egy megbízható belső védőre. Például Bukarestben, ahol ugye Guzmics... Koman az U20-as válogatottban remekül irányított, éppen Egervári értő keze alatt szerzett bronzérmet az egyiptomi korosztályos vébén, erre valamiért a kapitány a felnőttben kitette a szélre, ahol látványosan szenved. Szegény Koman másfél év alatt megjárta a Sampdoriát, a Monacót, a Krasznodart, és most már az FK Uralt is, legalább a válogatottban jót tett volna neki egy kis stabilitás, ha már a klubjait folyton cserélnie kellett.
A 190 centis szekszárdi center 2012 nyarán igazolt a Fradihoz, ahol jól használván testi erejét hamar kivívta a kényes közönség szeretetét. Egervári pedig hamar reagált, már idén januárban behívta a válogatottba, ahol egy barátságos meccs után márciusban már vb-selejtezőn játszott. És gólt lőtt, pontot mentve Isztambulban. De az észteknek lőtt szólógól is azt mutatja, hogy Bödének helye van a válogatottban.