Zinedine Zidane berobbant az élvonalba: vezetőedzőként 27. meccsén a 22. győzelmét aratta az Atlético Madrid ellen a 2016-os BL-döntőben, és ezzel a hetedik lett, aki edzőként és játékosként is megnyerte a legrangosabb európai klubtrófeát. Az elmúlt négy BL-döntőből három alkalommal az a csapat veszített – köztük 2014-ben az Atlético –, amelyik megszerezte a vezetést, Milánóban ez a tendencia is megszakadt.
Eközben az egész évben remekül menetelő Atléticót éppen a szezon végén érte el az a fajta mentális és fizikai fáradtság, amely nem sokkal korábban a Barcelonával is végzett:
Simeone csapata a szezon utolsó négy meccséből hármat elveszített.
Egyik csapat kezdőjében sem akadt különösebb meglepetés. Zidane nem számíthatott Varane és Arbeloa játékára – előbbi helyén végül Pepe került be a csapatba, míg Diego Simeone szabadon állíthatta össze a kezdőjét, sem sérültek, sem eltiltottak nem voltak az Atléticónál. Az eddig megszokott legerősebb felállásához képest talán az érdemel említést, hogy a szezonban 26-szor pályára lépő Giménez helyett Savic kapott bizalmat a döntőben, aki korábban csak 11 alkalommal játszhatott a csapatban.
Bár a szezon végén Cristiano Ronaldo több meccset is kihagyott, ő is ott lehetett a pályán, mint ahogy Bale és Benzema sérülése is rendbe jött.
A mérkőzés legelején az Atlético megpróbálta magához ragadni a kezdeményezést, és már a saját tizenhatosánál megtámadta a Real Madridot. Simeone csapatának játékából ezúttal azonban hiányzott a dinamizmus és az agresszivitás, a Real védelme keresztlabdákkal sokszor könnyedén kilépett az Atlético lagymatag szorításából, és onnantól kezdve fölénybe került: a középpályások olyan nagy területet kaptak a labdakihozatalok után, mint az elmúlt három évben az Atlético ellen egyszer sem.
Ennek részben az volt az oka, hogy az Atlético védelme – ahogy a képen is látszik – nem követte a középpálya és a csatárok letámadását,
így sokszor kettészakadt a csapat.
A két együttes korábbi összecsapásain ilyenkor az Atlético védőnégyese jó 10-15 méterrel magasabban helyezkedett, amivel állandó nyomás alatt tudták tartani a labdás embert, de a döntőre Simeone inkább a mélységi védekezést választotta, tulajdonképpen feladva saját korábbi elveit.
Taktikai szempontból a meccs kulcsfigurája Toni Kroos volt. A teljes mezőny legpontosabban passzoló tagjaként (91 százalék) remekül segítette a Real labdakihozatalait, emellett ezúttal nagy szerepe volt a védekezésben is.
Labda nélkül a Real Madrid 4-2-3-1-es rendszerben védekezett. Kroos fellépett a támadóhármas mellé, ezzel jócskán megnehezítette az Atlético építkezését. Mivel a négytagú védősor ellen négy támadóval vonult fel a Real, Fernandeznek és Gabinak nem maradt más lehetősége, mint hogy visszalépjen labdáért a középhátvédek elé. Ettől azonban megint csak kettészakadt a csapat:
a Real uralta a pálya közepét, az Atlético egyébként sem túl kreatív építkezése pedig lassúvá és kiszámítható vált,
így egy idő után Oblak is sokszor inkább egyből előre vágta a labdát, senki sem bíbelődött a labdakihozatallal.
Ha a Real Madrid letámadása mégsem állította meg az Atléticót, akkor a fehérek fegyelmezetten visszazártak a saját tizenhatosukra.
Ezzel a Real elérte, hogy pozíciós játékra kényszerítse az ellenfelet, az Atléti pedig tanácstalanul adogatta körbe a védőfalat, miközben minimális veszélyt jelentett a kapura. Griezmannak volt néhány jó ütemű beindulása, átlövési kísérlete, Fernando Torres viszont a leggyengébb londoni napjait idézte.
A második félidőre Simeone szinte mindent megváltoztatott. Fernandez helyén a támadó középpályás Carrasco lépett pályára, az Atlético átállt 4-3-3-ra, a védekezését pedig sokkal magasabbra tolta a pályán. A váltás néhány perc alatt kifizetődhetett volna, de Griezmann a felső lécre bombázta a Torres buktatását követő tizenegyest.
Az első félidőben az Atléti két szélsőhátvédje, Juanfran és Filipe Luís alig lépett fel a támadásokkal, és a két csatárt sem támogatták a középpályások. A szünet után azonnal látszott a váltás: Filipe Luís a csapat legelső embereként adta be a labdát, melyre immár hárman is érkeztek a tizenhatoson belül: a két támadó mögött Koke csatlakozott második hullámban.
Az Atlético egyúttal a védekezését is feljebb tolta, sőt ahogy haladt előre az idő, az egyenlítés érdekében az egész csapat a Real térfelére tolódott fel.
Ez a nyomás vezetett el végül oda, hogy Juanfran beadása után a meccsbe nagyszerűen beszálló Carrasco találata meghozza az egyenlítést. Az Atléticónak talán a rendes játékidő végéig rendelkezésre álló 10-12 percben lett volna a legnagyobb esélye, hogy megszerezze a győzelmet,
az egyenlítés után azonban visszaállt 4-4-2-re, és nem erőltette a meccs eldöntését, ami nagy hibának bizonyult.
A Real viszont nem tört meg az egyenlítő góltól, sőt a hosszabbításban újra veszélyesebben játszott: Bale és Ronaldo is eldönthette volna a kupa sorsát.
A teljes szezont tekintve az Atlético jobban megérdemelte volna a végső sikert, de a döntőben a Real jobban viselte a nyomást, Zidane taktikája is remekül működött, miközben az Atlético némiképp meghasonlott önmagával, nem vállalta fel az első perctől kezdve azt a játékot, amellyel évek óta komoly problémák elé állítja a Realt.
A modern futball (pénzügyi) szabályozása olyan, hogy az elitet szinte bebetonozza a Bajnokok Ligája legjobb nyolc csapata közé. A Real Madrid, például, zsinórban hatodik alkalommal jutott el a sorozat elődöntőjéig, és 2014 után ismét elnyerte a trófeát. Ugyanakkor emellett mindössze
egy bajnoki címet tudott szerezni az elmúlt nyolc évben,
ami mindenképp ellentmondásos, és válaszút elé állíthatja a klubvezetést, vagyis Florentino Pérezt.
Egy régi párhuzam: amikor az angolok 1966-ban világbajnoki címet nyertek egy egyébként hosszú távon nem életképes koncepcióval (a hagyományos angol felfogásra épülő, de szélsők nélkül játszott 4-3-1-2-es formációval), az ország egyben hatalmas öngólt is rúgott magának azzal, hogy egyetlen sikerből vezette le a futball helyes útját, és évtizedeken keresztül ragaszkodott az addigra már hibás rendszerhez. Nem is nyert semmit azóta sem.
A Real elnöke, Florentino Pérez irracionális, kapkodó, átgondolatlan döntések egész sorát hozta az elmúlt években is, eredményességét tekintve mégis működni látszik a 2.0-s galaktikus korszak – már ami a BL-t illeti. A kettősség nem véletlen, a Real Madrid számára ugyanis könnyebb Bajnokok Ligáját nyerni egy erős tavasszal és néhány kulcsmeccsel, mint egész évben fegyelmezetten menetelni a bajnokságban a Barcelonával és az Atléticóval szemben.
Ha van valaki, aki gátat szabhat Pérez megalomán álmainak, az a vasárnapi döntőn klublegendává érő Zinedine Zidane, akiről nyáron az is ki fog derülni, hogy milyen tehetséggel mozog a játékospiacon és a csapatépítésben. Ebből következtetni lehet majd a Real hosszú távú céljaira is – ám mindezt felrúghatja a jelenleg felfüggesztés alatt álló büntetés, mely érvénybe lépése esetén, akárcsak a Barcelona esetében, korlátozná a csapat játékospiaci mozgását.
Az mindenesetre nagy kérdés, hogy Pérez folytatja-e a galaktikus építkezést, vagy Zidane – Mr. Jégcsap, ahogy a spanyol sajtó hívja – képes visszarángatni a realitások talajára.
Korábbi elemzéseink itt olvashatók.